2007 júliusában Olstykke-ban, Dániában fedezték fel az érdekes leletet, de nem került fel az újságok címlapjára, és nem is foglalkoztak vele egészen 2010-ig.
2008-ban megvizsgálták a koponyát, és arra a következtetésre jutottak, hogy bár egyértelműen emlősé lehetett, bizonyos funkciók miatt semmiképpen nem tartozhat az állatok rendszerébe. A koponya, egy régi vízcső cseréje során került felszínre. A közelben lévő árok nem volt teljesen feltöltődve, a megtaláló így vette észre benne a humanoid formájú leletet. Első ránézésre azt hitte, hogy valamiféle lócsont lehet, ugyanis a csövek egy olyan háznál voltak, ahol valamikor mészáros lakott, és a kert földje azóta is hasonló csontokat rejtett. Ezt követően feltárták a területet, hátha találnak a lényhez kapcsolható egyéb leleteket, de csak beazonosítható állati csontokat, kőbaltákat és a neolitikum időszakára tehető eszközöket találtak. A tény, hogy neolitikus időszakból származó tárgyak között volt a koponya, még nem árulta el a lelet pontos korát. A Carbon 14 vizsgálat végül kiderítette, hogy a teremtmény Kr.e. 1200-1280 táján élhetett. Ám a koponyát az öreg csövek felett találták meg, ami arra enged következtetni, hogy 1900 után lett eltemetve.
A lény csontváza ugyan nem lett meg soha, de a tudósok arra a megállapításra jutottak a koponya állapotából, hogy csak pár évtizedig takarta a föld. Erős a gyanú, hogy valaki magánál tartotta hosszú ideig, hogy eltitkolja a különleges leletet, majd később tudatosan elásta. Érdemes megjegyezni, hogy nem sokkal korábban a környező falvak és Olstykke lakossága egyaránt állította, hogy a Pegazus Fénye Rend egy helyi tagja különböző tárgyakat: természetfeletti fényt árasztó eszközöket, törhetetlen fémeket és kerámiákat őrzött, valamint egy titokzatos koponyát.
A koponya állítólag a Balkánról származott, és mielőtt Dániába került, megjárta Párizst és Münchent is. Ha ez a történet igaz, akkor könnyen lehetséges, hogy kerülnek még elő idegen tárgyak a kutatások során. Valószínű, hogy a Pegazus Fénye Rend birtokában még vannak hasonló eszközök, melyekről tudnak információkat szolgáltatni. Magáról a Rendről nem sokat lehet tudni, de az biztos, hogy 1350 körül alapították, és tagjai között több befolyásos költő, író volt az évszázadok alatt: Giovanni Boccaccio, William Shakespeare, René Descartes, Thomas Jefferson, Edward Bulwer-Lytton, Ambrose Bierce, Karin Boye, HG Wells, Julio Cortázar, Joseph Heller, Octavia Butler, Aleksandr Solzjenitsyn és Ahmed Al-bagdadi.
A Rendet arra állíthatták fel, hogy az idegen műtárgyakat és tudást megőrizze. Tagjai kizárólag költők és írók voltak, de elnevezésük valószínűleg arra utal, hogy egy vagy több vendég érkezett a Pegazus csillagképből, akik egy ideig köztünk éltek, és megosztották a tagokkal hatalmas tudásukat és ismereteiket. A Rend titokzatoskodása arra utalhat, hogy az emberiség még nem kész befogadni a pegazusok tudását. A Sealand koponya kb. másfélszer nagyobb, mint egy férfi homo sapiens koponyája. Különösen óriási szemüregei növelik meg méretét. A lelet simasága arra enged következtetni, hogy a lény hideg éghajlathoz szokott, nagy szemei pedig éjszakai, sötét életformához alkalmazkodtak. Élhetett a föld alatt, egy távoli bolygón, egy halovány csillagon vagy egy vörös törpén (kistömegű csillag).

Forrás: Kiskapu

1929-ben izgalmas leletre bukkantak a történészek az isztambuli szultáni palotában: egy régi hajózási térkép egy szeletére, mely meglepő részletességgel ábrázolja az Atlanti-óceán európai, afrikai, amerikai és antarktiszi partjait. A 16. század elején keletkezett térkép azért különösen figyelemre méltó, mert messze meghaladja kora földrajzi ismereteit; az Antarktiszt például csak 1818-ban fedezték fel. Lassan száz éve folyik a szenvedélyes vita, hogy honnan szerezhette ismereteit a térkép készítője.

Piri reisz, eredeti nevén Ahmet Muhiddin, oszmán török tengernagy és térképész volt, aki a 20. században az előkerült térképéről vált világszerte ismertté.
Piri reisz legismertebb, 1513-as világtérképéből csak egy kis szelet maradt az utókorra. A térképdarabra a Topkapi palota Oszmán Birodalmi Irattárában dolgozó kutatók bukkantak rá 1929-ben. A térkép megtalálása, bár másolatokat küldtek a legfontosabb múzeumoknak, akkoriban nem vert föl nagy port. Csak 1956-ban történt, hogy egy látogató török tengerésztiszt másolatot ajándékozott az amerikai haditengerészet washingtoni Térképészeti Hivatalának. 1950-es években a térképet a világ legnagyobb földrajztudósai vizsgálták. A 65×90 cm nagyságú, őz- vagy gazellabőrre festett térképdarab az Atlanti-óceán két oldalát, Közép- és Dél-Amerikát, Afrika nyugati részét és az Ibériai-félszigetet ábrázolja, s egyes elméletek szerint az Antarktisz partvonala is megjelenik a térképen.
A szárazföldeket eltérő színekkel rajzolta meg: az Óvilág sárga, a mai Mexikó szintén sárga (piros felületi pontozással), Brazília pedig lila. A térképet kis grafikák díszítik: hajók, emberek (uralkodók) és állatok. De láthatóak fantázia-szigetek, mint például Szent Brendan szigete, aki a 6. században egy alvó bálnát szigetnek vélt, s ez a térképen az Atlanti-óceán északi részén egy bálna hátán főzőcskéző remete képében jelenik meg. A térképen arabul magyarázó szövegek is olvashatók. Például: „a hegyek gazdagok ércben... Ez a terület úgy ismert, mint Antilje. Négy fajta papagáj él itt. Az emberek a papagáj húsát megeszik, tollaival fejüket teljesen beborítják... Az ország lakott, az egész lakosság meztelenül jár...”
Piri reisz feljegyezte, hogy a világtérkép elkészítéséhez 20 korábbi térkép adatait vette igénybe: nyolc Ptolemaiosz térképet, négy korabeli portugál térképet, egy Dél-Ázsiát ábrázoló arab térképet (Caferiye) és egy Kolumbusz által készített Újvilág-térképet. Az egyik mű - állítása szerint - Nagy Sándor korából származott. A térképhez tartozó magyarázó szövegben említés esik arról, hogy nagybátyjával, Kemál reisszel Kolumbusz felfedezéseiről egy fogságba esett hajóstól szerzett információkat és egy - harmadik útja után készült - térképet, de ezek az információk nem voltak túl nagy jelentőségűek Piri reisz számára.

1513-ban Amerika partvonala még nem jelent meg az európai felfedezők térképein. Dél-Amerika partvonalai feltérképezésére pedig még később került sor. A térkép elsőként mutat be a Közép- és Dél-Amerika partjain olyan szigeteket és helyeket, amelyeket addig csak felületesen ismertek. Az Andros szigetet, Jamaicát, az Amazonas torkolatát Marajo-szigetével, a La Plata torkolatvidékét pontosan a földrajzi szélességük és hosszúságuk szerint. A térképpel foglalkozókat leginkább Amerika és a jeges kontinens ábrázolása foglalkoztatja mind a mai napig. De más aspektusok is igen érdekesek. A térképen igen pontosak a szélesség és a hosszúság méretei (Afrika és Dél-Amerika közt). A pontosságra jellemző, hogy Afrika és Brazília közötti távolság meglehetősen pontos, annak ellenére, hogy Piri reisz soha nem járt ezeken a területeken. Továbbá az ő idejében még nem léteztek olyan műszerek, amivel a hajósok bemérhették volna a hosszúságot. A 16. században, amikor a térkép készült, becslések szerint jelölték a földrajzi hosszúságot. Amikor Kolumbusz először hajózott az Újvilágba, egyszer sem mérte be a földrajzi hosszúságot, s a földrajzi szélességet is csak háromszor kísérelte meg és mindannyiszor tévedett. Csak kétszáz évvel később állapították meg pontosan a két földrész közötti földrajzi hosszúságkülönbséget. A térkép középpontja az alexandriai délkör (a mai keleti hosszúság 30. foka) és a Ráktérítő kereszteződése. Mivel az összes ősi görög térképész az alexandriai délkörre alapozta térképeit, e központnak a térképen való alkalmazása alátámasztja Piri reisz állítását, hogy forrástérképeinek némelyike Nagy Sándor korába nyúlik vissza.

A Piri reisz térkép a szokásos Merkátor-féle hengervetület délköréhez viszonyítva merőlegesen ábrázolja a Karib-térséget, Dél-Amerika pedig hosszúra nyúlik el rajta. Hapgood szerint az eredeti forrástérképet, amelyről Piri reisz térképe készült, gömbháromszögön alapuló körös hálózattal szerkesztették, melynek központja Egyiptom volt. Amikor próbára tették e feltételezését, s az amerikai haditengerészet térképosztálya ugyanilyen hálózatot használva és ugyanazzal a központtal készített térképet, akkor a Karib-térség valóban derékszögben tért el, Dél-Amerika pedig megnyúlt. A körös ábrázolásnak ez a fajtája Európában csak századokkal e térkép megrajzolása után alakult ki. Piri reisz elárulta az effajta ábrázolásban való járatlanságát, mivel az eredeti térképekről másolt szárazföldeket a síkos Merkator-féle vetület délkörei alapján ábrázolta, ezért kárpótlásul eltolta és illesztgette az eredeti hálózatát. Egyes kutatók úgy vélik, hogy az ábrázolt déli partvonal azonos Antarktisz partvonalával, amit az első pillanatban mindenki képtelenségnek tartott, hiszen a déli földrészt csak 300 évvel később fedezték fel. Ami még ennél is rejtélyesebb, hogy a tökéletesen részletezett partszakasz egy olyan földtörténeti időszaknak megfelelően mutatja be Antarktiszt, amikor a felszínt még nem borította jégtakaró. (Oronce Finé francia térképész 1532-ben szintén egy hihetetlen pontosságú térképet készített részben ősi térképekről, s ezen is jég nélkül szerepel az Antarktisz.) Hapgood földrajztudós szerint Piri reisz olyan térképeknek juthatott a birtokába, amelyek akár az ókori világ legnagyobb könyvtárából, az Alexandriai könyvtárból származhattak. Hapgood figyelmét elsősorban Antarktisz ábrázolása keltette fel. A kéregmozgásra vonatkozó elmélete alapján arra a következtetésre jutott, hogy a térkép – a napjainkban hatalmas jégtakaróval borított - déli kontinens valódi partvonalait mutatja abból az időből, amikor az még jégmentes volt. Elképzelését nemcsak saját kutatásaira alapozta. Hapgood az amerikai hadsereg szakértőinek a véleményére, valamint az 1949-es brit-svéd-norvég expedíció szeizmológiai kutatásának eredményére támaszkodott. A brit-svéd-norvég expedíció méréseinek eredményei alátámasztották, hogy a Piri reisz térképén ábrázolt partvonal azonos az Antarktisz jégtakaró alatti partvonalával. A kérdésben igen eltérő magyarázatok születtek.
Steven Dutch az Antarktiszra vonatkozó megállapításokat is megkérdőjelezte. Szerinte annyi történt, hogy Piri reisz a dél-amerikai földrész déli részének partvonalát pontatlanul rajzolta meg a másolások után és kelet felé görbítette azt el. Véleménye szerint a térkép egy portolán, amely ortografikus vetület alapján készült. Az ortografikus vetületben szerkesztett térkép olyan képet mutat, mintha a világűrből látnánk a Földet. Arra viszont nem tudott érdemleges választ adni, hogyan került Antarktisz további középkori térképekre többé-kevésbé megfelelő hosszúsági fokokon, és a 20. században megismert jégtakaró alatti partvonallal ábrázolva. C. Hapgood, A. Mallery és más kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy az eredeti térképet olyan ősi emberek készíthették, akik még azelőtt mérték fel a világot és egyben Antarktikát, mielőtt azt a jég elborította, és akik a térképkészítés igen magas szakértelmével rendelkeztek. Piri reisz térképe ma is viták középpontjában áll.

Forrás: Wikipédia

Mintha az X-akták egyik epizódja elevenedett volna meg 1980. december 26-ának éjjelén az Anglia keleti részén fekvő Rendlesham-erdőben, az egymástól alig néhány kilométerre található brit Bentwaters légibázis és az amerikai Woodbridge támaszpont felett. Az amerikai bázis helyettes parancsnoka, Charles I. Halt alezredes jelentéséből tudjuk, hogy brit és amerikai katonák egyaránt megfigyeltek egy azonosítatlan repülő szerkezetet. Mire azonban felküldtek két vadászgépet, az UFO-nak nyoma veszett, és a radarokon sem jelent meg többet, egészen hajnali három óráig. Ekkor két amerikai járőr a Woodbridge légibázis hátsó kapuja mögött ismét különös fényeket vett észre, amelyeket egy – a közeli erdőbe leereszkedő – objektum bocsátott ki magából.
„A fémes megjelenésű, háromszög alakú tárgy alapja mintegy két-három méter széles, magassága legalább két és fél méter lehetett, a belőle sugárzó fehér fény pedig bevilágította az egész erdőt. A tetején pulzáló vörös fényt, az alján pedig kék fényekből álló gyűrűt figyeltek meg” – írta jelentésében Halt alezredes.
A tárgy a katonák közeledtére furcsán tovalibegett és eltűnt, majd egy órával később újra megjelent a bázis felett, ahol hihetetlen légi bemutatóval hívta fel magára a figyelmet. A területet megvizsgáló tisztek másnap három mélyedést találtak az erdő talajában, ahol a normális érték tízszeresét meghaladó béta- és gammasugárzást mértek. Az UFO-kutatók által korábban sem ismeretlen Rendlesham-incidens aktái ma már mindenki számára hozzáférhetők, miután a brit védelmi minisztérium a közelmúltban nyilvánosságra hozta a több mint két évtizeden át eltitkolt jegyzőkönyveket

Egy Suffolk melletti bázison számos ott állomásozó amerikai katona látott furcsa fényeket és azonosítatlan repülő tárgyakat. A Rendlesham-üggyel magas szinten foglalkozott a Thatcher-kormány.
Londonban legszívesebben elfeledkeztek volna a rendleshami erdőben történtekről, pedig az amerikai bázis helyettes parancsnoka, Charles Halt ezredes saját szemével látta a táboruk közelében többször is feltűnő, fémes repülő tárgyat, amely látható nyomokat és némi sugárzást hagyott maga után a talajon.

A brit védelmi minisztérium tagadta, hogy tudna az incidensről, s amikor 1983-ban amerikai nyomásra kénytelen volt nyilatkozni, csupán annyit ismert el, hogy az incidens nem jelentett védelmi kockázatot. Az amerikaiak attól tartottak, a brit légtér annyira átjárható, hogy ellenséges gépek ki-be repkedhetnek katonai létesítmények közelében. A britek azzal próbálták magukat nyugtatni, hogy ha ellenséges felderítők repültek volna be, aligha teljes fényárban tették volna. Hivatalosan meteorhullással és egy világítótorony fényjeleivel magyarázták a jelenséget. Egy volt amerikai katonai rendőr, Kevin Conde 2003-ban azt állította, néhány reflektorral és hangosbeszélővel néhány társával tréfából rendezték az ufóshow-t.

Négyezer oldalra rúg a most közzétett tizennégy dosszié anyaga az 1981 és 1996 közötti időszakból.  Több mint harminc szemtanú jelentkezett 1993-ban, hogy fura fényeket láttak mintegy hatórás időintervallumban. Utóbb kiderült, egy műhold orbitális pályára juttatását követően a Föld légkörébe visszatért orosz rakéta darabjai okozták a jelenséget. Mintegy háromezer ufóincidenst jelentettek az 1990-es években Skócia középső részéről, bizonyos Bonnybridge közeléből. Két nő is látott rejtélyesen pörgő fényeket egy sátor fölött a glastonburyi dzsesszfesztiválon 1994-ben. Egy 22 éves diák, Justin Robertson Aberdeen fölött videóra is felvett egy fénylő csészealjat. Két másik fiatalember 1993-ban látta, amint Apache helikopterek körülvesznek egy lapos, villogó, fénylő objektumot, nem derült ki, pontosan mit kísért a légierő.

1959. február 1-ről 2-ra virradó éjjel az Észak-Urál egyik helyén vérfagyasztó, rejtélyes tragédia történt, melynek következtében kilenc fiatal, zömében egyetemi hallgató turista halt meg. Az eset ma is az orosz kriminalisztika egyik legnagyobb rejtélyének számít.

A csapat 1959. január 23-án indult útnak Szverdlovszkból az Észak-Urálba. A tervek szerint 16 nap alatt 350 kilométert tettek volna meg síelve érintve Otorten és Ojko-Csakur hegyeit. A túrát a Szovjetunió Kommunista Pártja 21. ülésének szentelték.

A túra résztvevői:
1) Igor Djatlov, 22 éves, a rádiótechnológiai kar végzőse, tapasztalt túrázó. A csapat vezetője és „névadója”. Zina Kolmogorovának, a csapat egyik nőtagjának udvarolt.
2) Jurij Dorosenko, 21 éves diák.
3) Ljudmila Dubinyina, 21 éves diák, tapasztalt túrázó volt.
4) Szemjon Zolotarjov, 38 éves, a legidősebb és legtitokzatosabb résztvevője a csapatnak. Magát Szásának nevezte. Észak-Kaukázusi származású, végigharcolta a háborút. 1945 után belépett a pártba. Túravezetőként dolgozott az Altajban majd az Urálban. Agglegény, a teste tele volt tetoválásokkal, a csapat tagjainak – akiknek Alekszandr Alekszandrovics néven mutatkozott be - többsége korábban nem ismerte őt.
5) Alekszandr Szergejevics Kolevatov, 25 éves. Szverdlovszki tanulmányai után egy titkos moszkvai atomkutatóintézetben dolgozott 1953 és 1956 között. Tapasztalt túrázó.
6) Zinaida Kolmogorova, negyedéves hallgató, szintén tapasztalt túrázó.
7) Georgij (Jurij) Krivonyiscsenko, 24 éves, egy plutóniumgyár dolgozója (817-es számú üzem) „Cseljabinszk-40” (ma Azjorszk néven zárt város Cseljabinszk megyében) településen. 1957-ben ebben az üzemben történt egy nukleáris baleset, melynek következtében a Kelet-Urál jelentős részét nukleáris szennyeződés érte. Krivonyiscsenko likvidátorként részt vett a baleset következményeinek elhárításában. Bár Krivonyiscsenko igazi neve Georgij volt, a társai Jurijnak szólították.
8) Rusztem Szlobogyin, 23 éves, az UPI végzős hallgatója.
9) Nyikolaj Tribo-Brinyol (Thibault-Brignolle), 25 éves, az UPI végzőse. Egy francia kommunista fia, akit a sztálini repressziók idején a GULAG-ra száműztek, Nyikolaj is a büntetőtelepen született. Tapasztalt turista volt.
10) Jurij Jugyin, 22 éves, az UPI hallgatója. Tapasztalt túrázó.
Összeszokott, tapasztalt csapatról volt tehát szó, a túravezető Zolotarjov volt az egyetlen személy, akit a többiek nem ismertek.

A túra:
Háromhetes készülődés után végül vasárnap, 1959. január 25-én útnak indulnak Szverdlovszkból. Az első ötszáz kilométert vonattal teszik meg, egészen egy Ivdel nevű kisvárosig, ahol eltöltik az éjszakát, majd másnap reggel továbbindulnak, ezúttal egy teherautóval, amely ingajáratban közlekedik a környék erdőkitermelései között. Maga a túra 27-én kezdődik egy Vizsaj nevű településen, ahol – reggeli után – a csapat felcsatolja a járósítalpakat, hátukra veszik a zsákokat és a sátrakat, majd nekivágnak első céljuk, az Otorten-hegy felé. A hangulat kiváló: a srácok nevetgélnek és sztoriznak, viccelődnek a csajokkal, a tempót mindenki nagyszerűen bírja – egyszóval minden a legnagyobb rendben.

Szerdán (28-án) reggel azonban egy nem várt esemény zavarja meg a derűsnek ígérkező napot: Jurij Jefimovics Judin, a harmadéves mérnök-közgazdász-hallgató rosszul lesz; hastáji fájdalmakra panaszkodik, valamint hőemelkedése is van. A csoport nem akar semmit sem kockáztatni, ezért Jurijt (élénk tiltakozása ellenére) visszafordítják az alig húsz kilométerre található Vizsajba, ahol biztosított az orvosi ellátás, a kilenc főre fogyatkozott csapat pedig folytatja útját az észak-keleti hegyek felé, a bennszülött manysi vadászok (más néven vogulok, amúgy finnugor nyelvrokonaink) ösvényeit követve. És innen a történet már csak a hátrahagyott naplótöredékek, valamint a később megtalált fotók, továbbá a nyomozás bűnügyi dokumentumai és a különféle szakértői vélemények alapján rekonstruálható. Nem vesszünk górcső alá minden momentumot, mert az túl hosszú lenne, s a konteó szempontjából talán indifferens is. Elégedjetek meg azzal, hogy a társaság vasárnap, február elsején délután tábort ver egyhegyoldalban (1.080 méteres tengerszint feletti magasságban), mégpedig egy olyan helyen, amelyet a terület őslakosai a saját nyelvükön Halálhegynek (Halat Szjal) neveznek. Fát gyűjtenek, tüzet gyújtanak, konzerveket melegítenek, körülbelül hét órakor megvacsoráznak, tán még énekelnek is egy kicsit a tábortűz körül, mint lelkiismeretes komszomolecekhez illik. A fáradtabbak nagyjából kilenc óra felé hálózsákjaikba bújnak, a kitartóbbak még hoznak egy kis tűzrevalót a közeli erdőből, mert az a mínusz 18-20 fok azért mégiscsak valami, ami ráadásul éjjelre még hűlni fog…

Amikor az előre megjelölt időpontban (február 12-én) a csoportból senki sem érkezik haza, a családok nyugtalankodni kezdenek, noha Jurij Judin (tudjátok, a beteg) azzal a hírrel tért haza két héttel korábban, hogy Djatlov azt üzente: lehet, hogy pár napot késni fognak. Amikor 16-án még mindig semmi hír róluk, az egyetem először saját hatáskörben próbál a nyomukra bukkanni, eredménytelenül.A hozzátartozók nem bírják tovább és 18-án riadót fújnak: február 19-én a milícia, a hadsereg, a hegyimentők, valamint több száz önkéntes ered az eltűntek nyomába, főként az azóta felépült Jurij útmutatásai alapján.

Február 22-én már a légierőt is bevetik: alacsonyan szálló felderítőgépek és helikopterek térképezik fel a csoport vélelmezett útvonalait körülbelül 4.000 négyzetkilométeren (ez egy Csongrád megyényi terület). Az utolsó táborhely nyomára végül február 26-án bukkannak; először a levegőből veszik észre a hóval már félig beborított sátrakat és a tűzhelyek nyomait, majd a földi mentőcsapatok is a helyszínre érnek. És amit ott találnak…

Számtalan olyan esetről hallani, amikor valakinek hirtelen, minden előjel nélkül nyoma vész, és többé nem kerül elő. Néhányan úgy gondolják, látogatást tettek egy ilyen dimenzióban, és meg is osztották a történetüket a nagyvilággal. Íme, a két legfurcsább sztori az elmúlt évekből.

2008 júliusának egyik reggelén Lerina Garcia, az akkor 41 éves, magasan iskolázott nő felkelt az ágyból, és ekkor még úgy gondolta, hogy egy átlagos nap elé néz. A munkába készülődvén feltűntek neki apróságok, például másik ágynemű volt felhúzva, illetve másik pizsama volt rajta, mint amire emlékezett. A nagy sietségben úgy döntött, nem tulajdonít jelentőséget ezeknek, elindult dolgozni. Megérkezett a munkahelyére, ahol akkor már 20 éve dolgozott, a szokásos útvonalon az irodája felé vette az irányt, majd ahogy felért az emeletre, ahol a szobájának lennie kellett volna, a korábbitól teljesen eltérő környezetben találta magát. Pánikba esett, és úgy döntött, hazamegy. A második hideg zuhany a lakásába lépvén érte: az exbarátja fogadta, akivel fél évvel korábban szakított, és aki most úgy viselkedett, mintha sohasem váltak volna külön. A nő új barátja viszont, akivel négy hónapja járt, nyomtalanul eltűnt a családjával együtt - még akkor sem derült ki róluk semmi, amikor Lerina magánnyomozóval kerestette őket. Amikor a nő nyilvánosságra hozta a történetét, sokan úgy gondolták, valamiféle mentális zavar következtében érzékelte így a külvilágot, Lerina azonban a mai napig állítja, hogy egy másik dimenzióból érkezett ide, és itt ragadt.

Az amerikai Carol Chase McElheney elmondása szerint 2006-ban tett látogatást egy párhuzamos dimenzióban, de ő vissza is tért a saját életébe. Története szerint a kaliforniai Perrisből autózott San Bernardinó-i otthonába, amikor úgy döntött, tesz egy kis kitérőt az éppen útba eső szülővárosa, Riverside felé. Kis időbe telt, amíg észrevette, hogy valami nem stimmel: idegennek tűnt a környék, és bár a cím egyezett, a szülőháza helyén sem az az épület volt, ahol felnőtt. Nem találta a családtagjait, majd amikor a temetőhöz igyekezett, hogy meglátogassa a nagyszülei sírját, annak helyén csak egy elkerített üres, gazos telket talált.