Aokigahara vagy másik ismert nevén Dzsukai - A fák tengere, Japánban, a Fudzsi Hegy tövében elterülő mintegy 35 km²-es erdő. Számos turistalátványossággal rendelkezik, többek közt sziklás, jeges barlangokkal. Az erdőt kör­nyékén fekszik három tele­pü­lé­s: Nari­szava, Asivada és Kami­ku­is­iki. Az erdő jelentős szerepet játszik a japán mitológiában, mint a démonok lakhelye, emellett az egyik legkedveltebb hely az öngyilkosok körében; 2002-ben 78 holttestet találtak mindazok ellenére, hogy az erdő számos pontján japán illetve angol nyelvű táblák buzdítanak arra, hogy gondolják át szándékukat. A fák sűrűségének és az állatok kis számának köszönhetően az erdő hátborzongató csendjéről is ismert, ezen tulajdonsága miatt kapta a „fák tengere” nevet.

Aokigahara a San Franciscó-i Golden Gate híd után a második legnépszerűbb hely a meghalni vágyók körében. Népszerűsége többek közt Macumoto Szeicsó: ”Nami no Tó” című, 1960-ban íródott regényének is köszönhető, a történet végén ugyanis a szerelmespár ebben az erdőben követ el öngyilkosságot. Aokigahara történelme azonban már a 19. században is összefonódott a halállal, előfordult az „ubaszute” gyakorlata, melynek során a család idős tagját kikísérték a hegyek közé, majd otthagyták, hogy végül szomjan vagy éhen haljon. Sokan ma is úgy tartják, hogy az otthagyottak szellemei kísértik az erdőt. Az 1950-es évek óta több mint 500 ember vesztette életét Aokigaharában, többnyire öngyilkosok, ami évente átlagosan 30 halálestet jelent.
2002-ben 78 holttestet találtak az erdőben, ezzel a számmal megelőzve az 1998-as rekordot, amikor 73 halálesetről számoltak be. 2003-ban ez a szám 100-ra emelkedett, ugyanebben az évben a helyi kormány abbahagyta a halálozások számának közzétételét, ezzel próbálva a nyilvánosság szemében jelentéktelenebbé tenni Aokigahara öngyilkossággal való asszociációját. 2004-ben 108-an lettek öngyilkosok itt, míg 2010-ben 247 öngyilkossági kísérlet közül 54 volt sikeres. Az öngyilkosságok hatalmas száma miatt japán és angol nyelvű táblákat helyeztek ki az erdőben, azzal a céllal, hogy az öngyilkosjelöltek merjenek segítséget kérni, és ne dobják el az életüket. 1970-től kezdve tartanak éves holttest-keresést, melyben kisebb rendőrcsapatok, önkéntesek és újságírók vesznek részt. Amellett, hogy az emberek egy része meghalni jön, a sűrű, átjárhatatlan erdő a kalandvágyókat is vonzza. A túrázók nagy része színes ragasztószalagokat hagy maga után, mely aggodalmat keltett a megyei tisztviselők körében, az erdő ökoszisztémája miatt.
2004-ben „Dzsukai- A Fák Tengere a Fudzsi Hegy mögött” (樹の海, Fák Tengere) címmel jelent meg egy film Aokigaharáról Takimoto Tomojuki rendezésében. Négy emberről szól a történet, akik ebben az erdőben szeretnének véget vetni életüknek. A forgatási helyszín felderítése közben Takimoto azt mondta az újságíróknak, hogy talált egy pénztárcát, mely állítása szerint 370 000 japán jent tartalmazott (kb. 870 000 forint), ezzel hangot adva annak a pletykának, miszerint Aokigahara egy kincsesbánya a „hiénák” számára.

2007 júliusában Olstykke-ban, Dániában fedezték fel az érdekes leletet, de nem került fel az újságok címlapjára, és nem is foglalkoztak vele egészen 2010-ig.
2008-ban megvizsgálták a koponyát, és arra a következtetésre jutottak, hogy bár egyértelműen emlősé lehetett, bizonyos funkciók miatt semmiképpen nem tartozhat az állatok rendszerébe. A koponya, egy régi vízcső cseréje során került felszínre. A közelben lévő árok nem volt teljesen feltöltődve, a megtaláló így vette észre benne a humanoid formájú leletet. Első ránézésre azt hitte, hogy valamiféle lócsont lehet, ugyanis a csövek egy olyan háznál voltak, ahol valamikor mészáros lakott, és a kert földje azóta is hasonló csontokat rejtett. Ezt követően feltárták a területet, hátha találnak a lényhez kapcsolható egyéb leleteket, de csak beazonosítható állati csontokat, kőbaltákat és a neolitikum időszakára tehető eszközöket találtak. A tény, hogy neolitikus időszakból származó tárgyak között volt a koponya, még nem árulta el a lelet pontos korát. A Carbon 14 vizsgálat végül kiderítette, hogy a teremtmény Kr.e. 1200-1280 táján élhetett. Ám a koponyát az öreg csövek felett találták meg, ami arra enged következtetni, hogy 1900 után lett eltemetve.
A lény csontváza ugyan nem lett meg soha, de a tudósok arra a megállapításra jutottak a koponya állapotából, hogy csak pár évtizedig takarta a föld. Erős a gyanú, hogy valaki magánál tartotta hosszú ideig, hogy eltitkolja a különleges leletet, majd később tudatosan elásta. Érdemes megjegyezni, hogy nem sokkal korábban a környező falvak és Olstykke lakossága egyaránt állította, hogy a Pegazus Fénye Rend egy helyi tagja különböző tárgyakat: természetfeletti fényt árasztó eszközöket, törhetetlen fémeket és kerámiákat őrzött, valamint egy titokzatos koponyát.
A koponya állítólag a Balkánról származott, és mielőtt Dániába került, megjárta Párizst és Münchent is. Ha ez a történet igaz, akkor könnyen lehetséges, hogy kerülnek még elő idegen tárgyak a kutatások során. Valószínű, hogy a Pegazus Fénye Rend birtokában még vannak hasonló eszközök, melyekről tudnak információkat szolgáltatni. Magáról a Rendről nem sokat lehet tudni, de az biztos, hogy 1350 körül alapították, és tagjai között több befolyásos költő, író volt az évszázadok alatt: Giovanni Boccaccio, William Shakespeare, René Descartes, Thomas Jefferson, Edward Bulwer-Lytton, Ambrose Bierce, Karin Boye, HG Wells, Julio Cortázar, Joseph Heller, Octavia Butler, Aleksandr Solzjenitsyn és Ahmed Al-bagdadi.
A Rendet arra állíthatták fel, hogy az idegen műtárgyakat és tudást megőrizze. Tagjai kizárólag költők és írók voltak, de elnevezésük valószínűleg arra utal, hogy egy vagy több vendég érkezett a Pegazus csillagképből, akik egy ideig köztünk éltek, és megosztották a tagokkal hatalmas tudásukat és ismereteiket. A Rend titokzatoskodása arra utalhat, hogy az emberiség még nem kész befogadni a pegazusok tudását. A Sealand koponya kb. másfélszer nagyobb, mint egy férfi homo sapiens koponyája. Különösen óriási szemüregei növelik meg méretét. A lelet simasága arra enged következtetni, hogy a lény hideg éghajlathoz szokott, nagy szemei pedig éjszakai, sötét életformához alkalmazkodtak. Élhetett a föld alatt, egy távoli bolygón, egy halovány csillagon vagy egy vörös törpén (kistömegű csillag).

Forrás: Kiskapu

A mai napig megfejthetetlen rejtélynek számít egy 1930 novemberében történt incidens. A kanadai Anjikuni-tó közelében egy egész inuit falu tűnt el. Az esetet egy Joe Labelle nevű prémvadász jelentette a helyi hatóságoknak, aki eredetileg éjszakai menedéket keresett az ott élő, mindig barátságos inuit eszkimóknál, azonban a halászfaluba érve egy lelket sem talált. Az emberek kunyhóiból nem jöttek hangok és a kéményekből sem füst. Furcsa volt már neki az is, hogy a faluhoz tartva az összes csónakot kikötve találta az Anjikuni-tó partján. A prémvadász igazán csak akkor szembesült a tényekkel, amikor házról-házra járt embereket keresve, de őket sehol nem találta. De a tűzrakások még parázslottak, szóval teljesen olyan volt mintha az emberek csakúgy az egyik pillanaktról a másikra elmentek volna. Az ajtóhoz voltak döntve még a férfiak puskái is. Köztudott dolog volt, hogy a férfiak nem mentek el otthonról a puskáik nélkül. A helyszínre kiérkező hatóságok nem találtak semmi féle vérnyomot, vagy arra utaló jelet, hogy az emberek készülődtek volna elmenni a faluból. Dulakodásnak és harcnak sem volt semmilyen nyoma. A történetben rendkívül érdekes volt az is, hogy a falutól 100 méternyire szánhúzó kutyák tetemeit találták, akik éhen haltak, pedig a település élelmiszer raktárai tárva-nyitva álltak.

Az esetet követően a közelben élők beszámolóikban, többen is azt nyilatkozták, hogy az eltűnés feltételezett idejében az Anjikuni-tó felett furcsa fényjelenségeket tapasztaltak. Az első, aki erről beszámolt, a francia felmenőkkel rendelkező, Pierre Menard lovas rendőr parancsnoknak, egy Armand Laurent nevű, a falu közelében ideiglenesen tábort vert prémvadász volt, aki két fiával járta a környéket. A trapper úgy nyilatkozott, hogy az elmúlt napokban, többször is észleltek fiaival egy furcsa fényjelenséget, mely változtatta színét, miközben ide-oda cikázott szabálytalanul, majd hirtelen nekilódult, s eltűnt az Anjikuni-tó irányába. Sokan később úgy vélték, Laurent biztos csak sarki fényt látott, ám ő ezt határozottan visszautasította, mondván, amióta az eszét tudja, a sarkvidék hómezőit járja, csak felismeri a sarki fény jelenségét!

A halottak a sírokból is eltűntek A leghátborzongatóbb felfedezés az volt, amikor jóval később egy feltáró és alaposabb vizsgálatnak köszönhetően a hatóságoknak szembesülni kellett azzal a ténnyel, hogy a temetőből a halottak eltűntek, de úgy, hogy a sírok teljes mértékben érintetlenek maradtak.

Néhány tudós úgy vélekedik, hogy egy egyszerű, bár tény, kissé szokatlan körülmények között lezajlott, elvándorlásról lehet szó. Mindez érdekes, hisz józan ésszel meglehetősen nehéz elképzelni, hogy egy évezredes sarkvidéki tapasztalattal bíró eszkimó törzs, csak úgy, minden különösebb előzmény, fegyverek, meleg ruhák, élelmiszer tartalék, szánok, kenuk és kutyák nélkül, csak úgy, kiemelve őseit sírjukból, neki vág egyik pillanatról a másikra vándorolni a végtelen hómezőkön... Dokumentálva van, hogy a helyszínelés alkalmával a rendőrök a faluból kivezető nyomot nem találtak, ami elvándorlásra utal. Ráadásul nem volt olyan közlekedési eszköz sem, amellyel ennyi ember el tudott menni egyszerre. A spirituális beállítottságúak (érthető módon), a megmagyarázhatatlan eltűnési körülmények, valamint a Laurentéhez hasonló beszámolók miatt, földönkívüliek tevékenységét sejtik az eset hátterében, bár, erre sem sikerült bizonyítékot találni az elmúlt több mint 80 év során, igaz más, a fantomfaluban történteket magyarázó elméletek egyikére sem. Végezetül vannak, akik úgy gondolják (és talán ők vannak többségben), hogy ez az egész csak kitaláció, afféle városi legenda, melyet egy Emett E. Kelleher nevű újságíró kreált egy-két feltételezhetően eltűnt ember és egy sírból való holt titokzatos eltűnésének ihletésére.

forrás: hir.ma & bestofcafe.hu

1929-ben izgalmas leletre bukkantak a történészek az isztambuli szultáni palotában: egy régi hajózási térkép egy szeletére, mely meglepő részletességgel ábrázolja az Atlanti-óceán európai, afrikai, amerikai és antarktiszi partjait. A 16. század elején keletkezett térkép azért különösen figyelemre méltó, mert messze meghaladja kora földrajzi ismereteit; az Antarktiszt például csak 1818-ban fedezték fel. Lassan száz éve folyik a szenvedélyes vita, hogy honnan szerezhette ismereteit a térkép készítője.

Piri reisz, eredeti nevén Ahmet Muhiddin, oszmán török tengernagy és térképész volt, aki a 20. században az előkerült térképéről vált világszerte ismertté.
Piri reisz legismertebb, 1513-as világtérképéből csak egy kis szelet maradt az utókorra. A térképdarabra a Topkapi palota Oszmán Birodalmi Irattárában dolgozó kutatók bukkantak rá 1929-ben. A térkép megtalálása, bár másolatokat küldtek a legfontosabb múzeumoknak, akkoriban nem vert föl nagy port. Csak 1956-ban történt, hogy egy látogató török tengerésztiszt másolatot ajándékozott az amerikai haditengerészet washingtoni Térképészeti Hivatalának. 1950-es években a térképet a világ legnagyobb földrajztudósai vizsgálták. A 65×90 cm nagyságú, őz- vagy gazellabőrre festett térképdarab az Atlanti-óceán két oldalát, Közép- és Dél-Amerikát, Afrika nyugati részét és az Ibériai-félszigetet ábrázolja, s egyes elméletek szerint az Antarktisz partvonala is megjelenik a térképen.
A szárazföldeket eltérő színekkel rajzolta meg: az Óvilág sárga, a mai Mexikó szintén sárga (piros felületi pontozással), Brazília pedig lila. A térképet kis grafikák díszítik: hajók, emberek (uralkodók) és állatok. De láthatóak fantázia-szigetek, mint például Szent Brendan szigete, aki a 6. században egy alvó bálnát szigetnek vélt, s ez a térképen az Atlanti-óceán északi részén egy bálna hátán főzőcskéző remete képében jelenik meg. A térképen arabul magyarázó szövegek is olvashatók. Például: „a hegyek gazdagok ércben... Ez a terület úgy ismert, mint Antilje. Négy fajta papagáj él itt. Az emberek a papagáj húsát megeszik, tollaival fejüket teljesen beborítják... Az ország lakott, az egész lakosság meztelenül jár...”
Piri reisz feljegyezte, hogy a világtérkép elkészítéséhez 20 korábbi térkép adatait vette igénybe: nyolc Ptolemaiosz térképet, négy korabeli portugál térképet, egy Dél-Ázsiát ábrázoló arab térképet (Caferiye) és egy Kolumbusz által készített Újvilág-térképet. Az egyik mű - állítása szerint - Nagy Sándor korából származott. A térképhez tartozó magyarázó szövegben említés esik arról, hogy nagybátyjával, Kemál reisszel Kolumbusz felfedezéseiről egy fogságba esett hajóstól szerzett információkat és egy - harmadik útja után készült - térképet, de ezek az információk nem voltak túl nagy jelentőségűek Piri reisz számára.

1513-ban Amerika partvonala még nem jelent meg az európai felfedezők térképein. Dél-Amerika partvonalai feltérképezésére pedig még később került sor. A térkép elsőként mutat be a Közép- és Dél-Amerika partjain olyan szigeteket és helyeket, amelyeket addig csak felületesen ismertek. Az Andros szigetet, Jamaicát, az Amazonas torkolatát Marajo-szigetével, a La Plata torkolatvidékét pontosan a földrajzi szélességük és hosszúságuk szerint. A térképpel foglalkozókat leginkább Amerika és a jeges kontinens ábrázolása foglalkoztatja mind a mai napig. De más aspektusok is igen érdekesek. A térképen igen pontosak a szélesség és a hosszúság méretei (Afrika és Dél-Amerika közt). A pontosságra jellemző, hogy Afrika és Brazília közötti távolság meglehetősen pontos, annak ellenére, hogy Piri reisz soha nem járt ezeken a területeken. Továbbá az ő idejében még nem léteztek olyan műszerek, amivel a hajósok bemérhették volna a hosszúságot. A 16. században, amikor a térkép készült, becslések szerint jelölték a földrajzi hosszúságot. Amikor Kolumbusz először hajózott az Újvilágba, egyszer sem mérte be a földrajzi hosszúságot, s a földrajzi szélességet is csak háromszor kísérelte meg és mindannyiszor tévedett. Csak kétszáz évvel később állapították meg pontosan a két földrész közötti földrajzi hosszúságkülönbséget. A térkép középpontja az alexandriai délkör (a mai keleti hosszúság 30. foka) és a Ráktérítő kereszteződése. Mivel az összes ősi görög térképész az alexandriai délkörre alapozta térképeit, e központnak a térképen való alkalmazása alátámasztja Piri reisz állítását, hogy forrástérképeinek némelyike Nagy Sándor korába nyúlik vissza.

A Piri reisz térkép a szokásos Merkátor-féle hengervetület délköréhez viszonyítva merőlegesen ábrázolja a Karib-térséget, Dél-Amerika pedig hosszúra nyúlik el rajta. Hapgood szerint az eredeti forrástérképet, amelyről Piri reisz térképe készült, gömbháromszögön alapuló körös hálózattal szerkesztették, melynek központja Egyiptom volt. Amikor próbára tették e feltételezését, s az amerikai haditengerészet térképosztálya ugyanilyen hálózatot használva és ugyanazzal a központtal készített térképet, akkor a Karib-térség valóban derékszögben tért el, Dél-Amerika pedig megnyúlt. A körös ábrázolásnak ez a fajtája Európában csak századokkal e térkép megrajzolása után alakult ki. Piri reisz elárulta az effajta ábrázolásban való járatlanságát, mivel az eredeti térképekről másolt szárazföldeket a síkos Merkator-féle vetület délkörei alapján ábrázolta, ezért kárpótlásul eltolta és illesztgette az eredeti hálózatát. Egyes kutatók úgy vélik, hogy az ábrázolt déli partvonal azonos Antarktisz partvonalával, amit az első pillanatban mindenki képtelenségnek tartott, hiszen a déli földrészt csak 300 évvel később fedezték fel. Ami még ennél is rejtélyesebb, hogy a tökéletesen részletezett partszakasz egy olyan földtörténeti időszaknak megfelelően mutatja be Antarktiszt, amikor a felszínt még nem borította jégtakaró. (Oronce Finé francia térképész 1532-ben szintén egy hihetetlen pontosságú térképet készített részben ősi térképekről, s ezen is jég nélkül szerepel az Antarktisz.) Hapgood földrajztudós szerint Piri reisz olyan térképeknek juthatott a birtokába, amelyek akár az ókori világ legnagyobb könyvtárából, az Alexandriai könyvtárból származhattak. Hapgood figyelmét elsősorban Antarktisz ábrázolása keltette fel. A kéregmozgásra vonatkozó elmélete alapján arra a következtetésre jutott, hogy a térkép – a napjainkban hatalmas jégtakaróval borított - déli kontinens valódi partvonalait mutatja abból az időből, amikor az még jégmentes volt. Elképzelését nemcsak saját kutatásaira alapozta. Hapgood az amerikai hadsereg szakértőinek a véleményére, valamint az 1949-es brit-svéd-norvég expedíció szeizmológiai kutatásának eredményére támaszkodott. A brit-svéd-norvég expedíció méréseinek eredményei alátámasztották, hogy a Piri reisz térképén ábrázolt partvonal azonos az Antarktisz jégtakaró alatti partvonalával. A kérdésben igen eltérő magyarázatok születtek.
Steven Dutch az Antarktiszra vonatkozó megállapításokat is megkérdőjelezte. Szerinte annyi történt, hogy Piri reisz a dél-amerikai földrész déli részének partvonalát pontatlanul rajzolta meg a másolások után és kelet felé görbítette azt el. Véleménye szerint a térkép egy portolán, amely ortografikus vetület alapján készült. Az ortografikus vetületben szerkesztett térkép olyan képet mutat, mintha a világűrből látnánk a Földet. Arra viszont nem tudott érdemleges választ adni, hogyan került Antarktisz további középkori térképekre többé-kevésbé megfelelő hosszúsági fokokon, és a 20. században megismert jégtakaró alatti partvonallal ábrázolva. C. Hapgood, A. Mallery és más kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy az eredeti térképet olyan ősi emberek készíthették, akik még azelőtt mérték fel a világot és egyben Antarktikát, mielőtt azt a jég elborította, és akik a térképkészítés igen magas szakértelmével rendelkeztek. Piri reisz térképe ma is viták középpontjában áll.

Forrás: Wikipédia

Mintha az X-akták egyik epizódja elevenedett volna meg 1980. december 26-ának éjjelén az Anglia keleti részén fekvő Rendlesham-erdőben, az egymástól alig néhány kilométerre található brit Bentwaters légibázis és az amerikai Woodbridge támaszpont felett. Az amerikai bázis helyettes parancsnoka, Charles I. Halt alezredes jelentéséből tudjuk, hogy brit és amerikai katonák egyaránt megfigyeltek egy azonosítatlan repülő szerkezetet. Mire azonban felküldtek két vadászgépet, az UFO-nak nyoma veszett, és a radarokon sem jelent meg többet, egészen hajnali három óráig. Ekkor két amerikai járőr a Woodbridge légibázis hátsó kapuja mögött ismét különös fényeket vett észre, amelyeket egy – a közeli erdőbe leereszkedő – objektum bocsátott ki magából.
„A fémes megjelenésű, háromszög alakú tárgy alapja mintegy két-három méter széles, magassága legalább két és fél méter lehetett, a belőle sugárzó fehér fény pedig bevilágította az egész erdőt. A tetején pulzáló vörös fényt, az alján pedig kék fényekből álló gyűrűt figyeltek meg” – írta jelentésében Halt alezredes.
A tárgy a katonák közeledtére furcsán tovalibegett és eltűnt, majd egy órával később újra megjelent a bázis felett, ahol hihetetlen légi bemutatóval hívta fel magára a figyelmet. A területet megvizsgáló tisztek másnap három mélyedést találtak az erdő talajában, ahol a normális érték tízszeresét meghaladó béta- és gammasugárzást mértek. Az UFO-kutatók által korábban sem ismeretlen Rendlesham-incidens aktái ma már mindenki számára hozzáférhetők, miután a brit védelmi minisztérium a közelmúltban nyilvánosságra hozta a több mint két évtizeden át eltitkolt jegyzőkönyveket

Egy Suffolk melletti bázison számos ott állomásozó amerikai katona látott furcsa fényeket és azonosítatlan repülő tárgyakat. A Rendlesham-üggyel magas szinten foglalkozott a Thatcher-kormány.
Londonban legszívesebben elfeledkeztek volna a rendleshami erdőben történtekről, pedig az amerikai bázis helyettes parancsnoka, Charles Halt ezredes saját szemével látta a táboruk közelében többször is feltűnő, fémes repülő tárgyat, amely látható nyomokat és némi sugárzást hagyott maga után a talajon.

A brit védelmi minisztérium tagadta, hogy tudna az incidensről, s amikor 1983-ban amerikai nyomásra kénytelen volt nyilatkozni, csupán annyit ismert el, hogy az incidens nem jelentett védelmi kockázatot. Az amerikaiak attól tartottak, a brit légtér annyira átjárható, hogy ellenséges gépek ki-be repkedhetnek katonai létesítmények közelében. A britek azzal próbálták magukat nyugtatni, hogy ha ellenséges felderítők repültek volna be, aligha teljes fényárban tették volna. Hivatalosan meteorhullással és egy világítótorony fényjeleivel magyarázták a jelenséget. Egy volt amerikai katonai rendőr, Kevin Conde 2003-ban azt állította, néhány reflektorral és hangosbeszélővel néhány társával tréfából rendezték az ufóshow-t.

Négyezer oldalra rúg a most közzétett tizennégy dosszié anyaga az 1981 és 1996 közötti időszakból.  Több mint harminc szemtanú jelentkezett 1993-ban, hogy fura fényeket láttak mintegy hatórás időintervallumban. Utóbb kiderült, egy műhold orbitális pályára juttatását követően a Föld légkörébe visszatért orosz rakéta darabjai okozták a jelenséget. Mintegy háromezer ufóincidenst jelentettek az 1990-es években Skócia középső részéről, bizonyos Bonnybridge közeléből. Két nő is látott rejtélyesen pörgő fényeket egy sátor fölött a glastonburyi dzsesszfesztiválon 1994-ben. Egy 22 éves diák, Justin Robertson Aberdeen fölött videóra is felvett egy fénylő csészealjat. Két másik fiatalember 1993-ban látta, amint Apache helikopterek körülvesznek egy lapos, villogó, fénylő objektumot, nem derült ki, pontosan mit kísért a légierő.