Belgiumon belül néhány kilométerre Dinant kisvárosától áll a Miranda kastély, vagy helyi nevén Home de Noisy. A kastélyt 1866-ban az angol építész Milner tervei alapján kezdték el építeni a Liedekerke de Beaufort család számára nyári rezidenciának. Milner meghalt mielőtt befejezhette volna művét, később Pelchner francia építész 183 méter magas óratornyával fejeződött be a kastély 1903-ban. A második világháborúban rövid időre német megszállás alá került, majd 1950-től a Belga vasúttársaság használta nyaralónak. Abban az időben kapta a Home de Noisy nevet, mikor rossz egészségi állapotú gyerekeknek tartottak benne ,,nyári táborokat". A friss levegő, a mesés játszótér és a medence jó hatással volt a gyerekek állapotára, akiknek egyenruhát kellett hordaniuk és szigorú női tisztviselők vigyáztak rájuk. A hetvenes években sokszor filmes díszletként szolgált, majd a kastélyt egyre inkább elhanyagolták az állapota jelentősen romlásnak indult. Később befektetők tettek még egy próbát arra hogy átalakíttassák szállodává, de a tervük kudarcba fulladt, mivel már túl nagy összeget kellett volna költeni a romos kastély felújítására. A Home de Noisy bár a mai napig is gyönyörű, 1991 óta üresen áll, ki tudja még meddig, s ki tudja mi lesz a sorsa...

1959. február 1-ről 2-ra virradó éjjel az Észak-Urál egyik helyén vérfagyasztó, rejtélyes tragédia történt, melynek következtében kilenc fiatal, zömében egyetemi hallgató turista halt meg. Az eset ma is az orosz kriminalisztika egyik legnagyobb rejtélyének számít.

A csapat 1959. január 23-án indult útnak Szverdlovszkból az Észak-Urálba. A tervek szerint 16 nap alatt 350 kilométert tettek volna meg síelve érintve Otorten és Ojko-Csakur hegyeit. A túrát a Szovjetunió Kommunista Pártja 21. ülésének szentelték.

A túra résztvevői:
1) Igor Djatlov, 22 éves, a rádiótechnológiai kar végzőse, tapasztalt túrázó. A csapat vezetője és „névadója”. Zina Kolmogorovának, a csapat egyik nőtagjának udvarolt.
2) Jurij Dorosenko, 21 éves diák.
3) Ljudmila Dubinyina, 21 éves diák, tapasztalt túrázó volt.
4) Szemjon Zolotarjov, 38 éves, a legidősebb és legtitokzatosabb résztvevője a csapatnak. Magát Szásának nevezte. Észak-Kaukázusi származású, végigharcolta a háborút. 1945 után belépett a pártba. Túravezetőként dolgozott az Altajban majd az Urálban. Agglegény, a teste tele volt tetoválásokkal, a csapat tagjainak – akiknek Alekszandr Alekszandrovics néven mutatkozott be - többsége korábban nem ismerte őt.
5) Alekszandr Szergejevics Kolevatov, 25 éves. Szverdlovszki tanulmányai után egy titkos moszkvai atomkutatóintézetben dolgozott 1953 és 1956 között. Tapasztalt túrázó.
6) Zinaida Kolmogorova, negyedéves hallgató, szintén tapasztalt túrázó.
7) Georgij (Jurij) Krivonyiscsenko, 24 éves, egy plutóniumgyár dolgozója (817-es számú üzem) „Cseljabinszk-40” (ma Azjorszk néven zárt város Cseljabinszk megyében) településen. 1957-ben ebben az üzemben történt egy nukleáris baleset, melynek következtében a Kelet-Urál jelentős részét nukleáris szennyeződés érte. Krivonyiscsenko likvidátorként részt vett a baleset következményeinek elhárításában. Bár Krivonyiscsenko igazi neve Georgij volt, a társai Jurijnak szólították.
8) Rusztem Szlobogyin, 23 éves, az UPI végzős hallgatója.
9) Nyikolaj Tribo-Brinyol (Thibault-Brignolle), 25 éves, az UPI végzőse. Egy francia kommunista fia, akit a sztálini repressziók idején a GULAG-ra száműztek, Nyikolaj is a büntetőtelepen született. Tapasztalt turista volt.
10) Jurij Jugyin, 22 éves, az UPI hallgatója. Tapasztalt túrázó.
Összeszokott, tapasztalt csapatról volt tehát szó, a túravezető Zolotarjov volt az egyetlen személy, akit a többiek nem ismertek.

A túra:
Háromhetes készülődés után végül vasárnap, 1959. január 25-én útnak indulnak Szverdlovszkból. Az első ötszáz kilométert vonattal teszik meg, egészen egy Ivdel nevű kisvárosig, ahol eltöltik az éjszakát, majd másnap reggel továbbindulnak, ezúttal egy teherautóval, amely ingajáratban közlekedik a környék erdőkitermelései között. Maga a túra 27-én kezdődik egy Vizsaj nevű településen, ahol – reggeli után – a csapat felcsatolja a járósítalpakat, hátukra veszik a zsákokat és a sátrakat, majd nekivágnak első céljuk, az Otorten-hegy felé. A hangulat kiváló: a srácok nevetgélnek és sztoriznak, viccelődnek a csajokkal, a tempót mindenki nagyszerűen bírja – egyszóval minden a legnagyobb rendben.

Szerdán (28-án) reggel azonban egy nem várt esemény zavarja meg a derűsnek ígérkező napot: Jurij Jefimovics Judin, a harmadéves mérnök-közgazdász-hallgató rosszul lesz; hastáji fájdalmakra panaszkodik, valamint hőemelkedése is van. A csoport nem akar semmit sem kockáztatni, ezért Jurijt (élénk tiltakozása ellenére) visszafordítják az alig húsz kilométerre található Vizsajba, ahol biztosított az orvosi ellátás, a kilenc főre fogyatkozott csapat pedig folytatja útját az észak-keleti hegyek felé, a bennszülött manysi vadászok (más néven vogulok, amúgy finnugor nyelvrokonaink) ösvényeit követve. És innen a történet már csak a hátrahagyott naplótöredékek, valamint a később megtalált fotók, továbbá a nyomozás bűnügyi dokumentumai és a különféle szakértői vélemények alapján rekonstruálható. Nem vesszünk górcső alá minden momentumot, mert az túl hosszú lenne, s a konteó szempontjából talán indifferens is. Elégedjetek meg azzal, hogy a társaság vasárnap, február elsején délután tábort ver egyhegyoldalban (1.080 méteres tengerszint feletti magasságban), mégpedig egy olyan helyen, amelyet a terület őslakosai a saját nyelvükön Halálhegynek (Halat Szjal) neveznek. Fát gyűjtenek, tüzet gyújtanak, konzerveket melegítenek, körülbelül hét órakor megvacsoráznak, tán még énekelnek is egy kicsit a tábortűz körül, mint lelkiismeretes komszomolecekhez illik. A fáradtabbak nagyjából kilenc óra felé hálózsákjaikba bújnak, a kitartóbbak még hoznak egy kis tűzrevalót a közeli erdőből, mert az a mínusz 18-20 fok azért mégiscsak valami, ami ráadásul éjjelre még hűlni fog…

Amikor az előre megjelölt időpontban (február 12-én) a csoportból senki sem érkezik haza, a családok nyugtalankodni kezdenek, noha Jurij Judin (tudjátok, a beteg) azzal a hírrel tért haza két héttel korábban, hogy Djatlov azt üzente: lehet, hogy pár napot késni fognak. Amikor 16-án még mindig semmi hír róluk, az egyetem először saját hatáskörben próbál a nyomukra bukkanni, eredménytelenül.A hozzátartozók nem bírják tovább és 18-án riadót fújnak: február 19-én a milícia, a hadsereg, a hegyimentők, valamint több száz önkéntes ered az eltűntek nyomába, főként az azóta felépült Jurij útmutatásai alapján.

Február 22-én már a légierőt is bevetik: alacsonyan szálló felderítőgépek és helikopterek térképezik fel a csoport vélelmezett útvonalait körülbelül 4.000 négyzetkilométeren (ez egy Csongrád megyényi terület). Az utolsó táborhely nyomára végül február 26-án bukkannak; először a levegőből veszik észre a hóval már félig beborított sátrakat és a tűzhelyek nyomait, majd a földi mentőcsapatok is a helyszínre érnek. És amit ott találnak…

 A semmiből előkerülő holttestek, szétszabdalt állatok és hátborzongató jelenések színhelye volt évtizedekig az angliai Clapham-erdő, amit a mai napig nem szívesen közelítenek meg a helyiek.
Megmagyarázhatatlannak tűnő fényekről, földönkívüliekkel kapcsolatos látomásokról és furcsa erők jelenlétéről már számos helyszín kapcsán születtek írásos feljegyzések a történelem folyamán. Ezen helyek egyike a Clapham-erdő Angliában, Sussex megye nyugati részén - azzal a különbséggel, hogy míg máshol az állítólagos szemtanúk bizonyítékokkal aligha tudták alátámasztani történeteiket, addig ebben az erdőben számtalan kézzelfogható, hátborzongató jelét találták annak, hogy valóban történik valami rémisztő a fák között.
Érthetetlen sugárzás, holttestek és jelenések
Az erdő az 1960-as években került az érdeklődés középpontjába, amikor többen is beszámoltak szokatlan fényekről, amelyeket földönkívülieknek tulajdonítottak. Mások azt mesélték, az erdőhöz érve érezték, ahogyan egy láthatatlan erő nyomja be őket a fák közé, megint másokat erős hányinger fogott el, amikor a Clapham közelében jártak. Többen azt állították, látták, amint a fák közötti ösvényen egyik percről a másikra  hátborzongató szürke köd jelenik meg foltokban, mások úgy érezték, követik őket, amikor az erdőben jártak.
A fényekre, az émelygésre és a ködre még lett is volna magyarázat, arra a Geiger-számlálóval mért sugárzásra azonban - amit az erdőben mértek - aligha: a mérőeszköz enyhén emelkedett háttérsugárzást mutatott ki, ami azért meglepő, mert a Clapham meszes területen található, melynek köztudottan alacsony a sugárzása.

Állati és emberi áldozatok
A furcsa észlelések mellé hamarosan kézzelfogható jelek sorakoztak fel, melyek arra utaltak, hogy valami valóban nincs rendjén a környéken. Miközben az 1970-es, 1980-as években számtalan bejelentés érkezett a helyi hatóságokhoz állatok eltűnéséről az erdőben, egyre szaporodtak a halálesetek is. Elsőként 1972-ben a 46 éves, kitűnő egészségi állapotnak örvendő, volt haditengerész Peter Goldsmith tűnt el túrázás közben, majd került elő 6 hónappal később, holtan. Testére egy bokorban találtak rá. 1975 augusztusában a nyugdíjas Leon Foster holtteste került elő három héttel az eltűnése után, őt 1978-ban a korábbi tiszteletes, Harry Neil Snelling követte, akinek mindenszentek estéjén veszett nyoma, miközben hazafelé tartott. 3 évvel később találták meg a maradványait, szintén a fák között. Az utolsó emberi áldozat, akit feljegyeztek, a 37 éves hajléktalan, skizofrén Miss Jillian Matthews: eltűnését követően hat héttel bukkantak rá az erdőben. Minden bizonnyal megerőszakolták és megfojtották.

1975-ben már az országos lapok is írtak az erdőben történt érthetetlen eseményekről, de egészen 1987-ig egyetlen elfogadható magyarázat sem született, és soha senkit nem gyanúsítottak az ügyben.
A sátán keze
A Clapham-erdő rejtélye nem csak a helyieket foglalkoztatta: a különös esetek Toyne Newton, Charles Walker és Alan Brown figyelmét is felkeltették, akik A démoni kapcsolat című könyvük kapcsán alaposabb nyomozásba kezdtek, és arra jutottak, hogy az erdőt vélhetően egy sátánista szekta vette birtokába, akik magukat Hecate barátainak (Friends of Hecate, röviden FoH) nevezik, és az erdőt rituális szertartásaikhoz használják. Ugyan bizonyítékot nem találtak, a könyv 1987-es megjelenését követően mintha elvágták volna az események fonalát: megszűntek az eltűnések, a jelenések, és bár az erdő továbbra sem volt közkedvelt kirándulóhely, érthetetlen fényekről, erőkről és ködről sem számoltak be a helyiek. Egészen 1996-ig.

Máig a fekete mágia központi színtere
Abban az évben ugyanis egy Hecate of Friends-szektatag - aki magát csak T-nek nevezte - kapcsolatba lépett Charles Walkerrel, és elmesélte neki, hogy valóban a szekta volt felelős a rituálisan megkínzott és megölt áldozatokért. A férfi azt is elmondta, hogy a FoH még legalább egy évtizedig kívánja használni a helyet, mielőtt újat keres magának. Charles és T találkozásai során az is kirajzolódott, hogy vélhetően magas rangú személyek is érintettek voltak a szekta tevékenységeiben, ami azt is megmagyarázza, hogy miért nem gyanúsítottak senkit hosszú éveken át a gyilkosságokkal, és miért nem avatkoztak be a hatóságok akkor sem, amikor már nyilvánvalóvá vált, hogy valami zajlik az erdőben.
 
T ráadásul nemcsak mesélt a szekta tevékenységéről, de egy alkalommal megmutatta Charles Walkernek azt a helyet is, amely az otthonául szolgál az erődben. A fákból tákolt építményben két helyiség volt található, akkorák, melyekben két-három ember kényelmesen elfér a rituálék közben. A meditatív hangulatot árasztó építmény belsejében azonban volt valami rémisztő, megmagyarázhatatlan, valami, ami azt sugallta, hogy a hely rendszeresen otthont ad az okkult szertartásoknak, és használói nemcsak a fekete mágia alapos ismerői, hanem akár paranormális képességekkel is rendelkező személyek.
 
Meglepő módon Charles és T 1996-os találkozása után ismét megszaporodtak az eltűnések, az ufóészlelések és a sejtelmes erőkről szóló beszámolók, ráadásul időről időre olyan, az okkult tudományokat gyakorlók által használt eszközökre, gyertyákra, tűzrakó helyekre bukkantak, melyek egyértelműen arról árulkodnak, hogy valakik továbbra is folytatják rettegett tevékenységüket a Clapham-erdő sötét mélyén.

Számtalan olyan esetről hallani, amikor valakinek hirtelen, minden előjel nélkül nyoma vész, és többé nem kerül elő. Néhányan úgy gondolják, látogatást tettek egy ilyen dimenzióban, és meg is osztották a történetüket a nagyvilággal. Íme, a két legfurcsább sztori az elmúlt évekből.

2008 júliusának egyik reggelén Lerina Garcia, az akkor 41 éves, magasan iskolázott nő felkelt az ágyból, és ekkor még úgy gondolta, hogy egy átlagos nap elé néz. A munkába készülődvén feltűntek neki apróságok, például másik ágynemű volt felhúzva, illetve másik pizsama volt rajta, mint amire emlékezett. A nagy sietségben úgy döntött, nem tulajdonít jelentőséget ezeknek, elindult dolgozni. Megérkezett a munkahelyére, ahol akkor már 20 éve dolgozott, a szokásos útvonalon az irodája felé vette az irányt, majd ahogy felért az emeletre, ahol a szobájának lennie kellett volna, a korábbitól teljesen eltérő környezetben találta magát. Pánikba esett, és úgy döntött, hazamegy. A második hideg zuhany a lakásába lépvén érte: az exbarátja fogadta, akivel fél évvel korábban szakított, és aki most úgy viselkedett, mintha sohasem váltak volna külön. A nő új barátja viszont, akivel négy hónapja járt, nyomtalanul eltűnt a családjával együtt - még akkor sem derült ki róluk semmi, amikor Lerina magánnyomozóval kerestette őket. Amikor a nő nyilvánosságra hozta a történetét, sokan úgy gondolták, valamiféle mentális zavar következtében érzékelte így a külvilágot, Lerina azonban a mai napig állítja, hogy egy másik dimenzióból érkezett ide, és itt ragadt.

Az amerikai Carol Chase McElheney elmondása szerint 2006-ban tett látogatást egy párhuzamos dimenzióban, de ő vissza is tért a saját életébe. Története szerint a kaliforniai Perrisből autózott San Bernardinó-i otthonába, amikor úgy döntött, tesz egy kis kitérőt az éppen útba eső szülővárosa, Riverside felé. Kis időbe telt, amíg észrevette, hogy valami nem stimmel: idegennek tűnt a környék, és bár a cím egyezett, a szülőháza helyén sem az az épület volt, ahol felnőtt. Nem találta a családtagjait, majd amikor a temetőhöz igyekezett, hogy meglátogassa a nagyszülei sírját, annak helyén csak egy elkerített üres, gazos telket talált.

A Mystery Spot elnevezésű turistalátványosság USA-ban, Kalifornia államban, Santa Cruz városától nem messze található. A különös helyszínt 1939-ben egy túlélő csoport fedezte fe. A hely 1941-ben nyitotta meg kapuit. Ma már szervezett keretek között zajlik a misztikus helyszín bemutatása. Úgy tűnik, hogy itt a gravitáció és a fizika törvényei nem jelentenek semmit. A magasságok megváltoznak, az iránytűk nem találják északot és lendület erőssége is változik. A fák különös szögben, megcsavarodva nőnek. A lejtmenetben útnak indított golyó megáll és újra felfelé kapaszkodik. Rengeteg elmélet van arra, hogy mi is okozza a furcsa hatásokat ezen a helyen. Azonban hiába látogattak már el ide ezrek, többek között egyetemi professzorok és televíziós stábok, mégsem találták meg a megoldás kulcsát.  Páran úgy gondolják, hogy a Mystery Spot egy különleges elektromágneses mezőn fekszik. Mások azonban teljesen természetfelettinek gondolják a helyet, esetleg földönkívüliek beavatkozását sejtik a háttérben.
Mások úgy gondolják, hogy a hely egy gravitációs domb. A látogatók furcsa padlókat próbálhatnak ki, amely igen érdekes illúziókat okoz odabent. Páran ezeket optikai illúzióval magyarázzák, azonban mindezek nem adnak kielégítő magyarázatot a furcsaságokra.

Egy túrista tapasztalata:
“Hát,újabb szeletét ismerhettem meg Amerikának… Elmentünk a Mystery Spot nevű helyre, ami tényleg rejtélyes. Valamiért rendellenes gravitációs jelenségek és egyéb érdekességek történnek, de senki nem tudja miért. Valószínű valamilyen mágneses változás történt ott. Még a fák is elhajolva, vagy csavarodva nőnek ott. A lényeg hogy tényleg fura, szédültem és a fejem is megfájdult…. Pl. letettek vízszintesen egy lécet,ami nem tűnt vízszintesnek,mert mintha a ház ferdén állt volna, de vízmértékkel alátámasztották a léc egyenességet.
Gurítottak lefele rajta egy biliárdgolyót, ami megállt és elkezdett felfelé! gurulni a lejtőn felfele! Ugyanezt vizes palackkal is kipróbálták. Aztán volt egy nagy vasgolyó, ami egyik irányba könnyen,másikba nagyon nehezen volt elmozdítható. És ami még érdekes, nem tudom a fotókon mennyire látható, ha szembe álltunk egy másik emberrel, egyik oldalon én ,másikon ő tűnt magasabbnak. Ja és nagyon ferde volt benn a talaj, elég érdekes szögben lehetett állni, és lógaszkodni. ”

A Mystery Spot hivatalos oldala: mysteryspot.com