1929-ben izgalmas leletre bukkantak a történészek az isztambuli szultáni palotában: egy régi hajózási térkép egy szeletére, mely meglepő részletességgel ábrázolja az Atlanti-óceán európai, afrikai, amerikai és antarktiszi partjait. A 16. század elején keletkezett térkép azért különösen figyelemre méltó, mert messze meghaladja kora földrajzi ismereteit; az Antarktiszt például csak 1818-ban fedezték fel. Lassan száz éve folyik a szenvedélyes vita, hogy honnan szerezhette ismereteit a térkép készítője.

Piri reisz, eredeti nevén Ahmet Muhiddin, oszmán török tengernagy és térképész volt, aki a 20. században az előkerült térképéről vált világszerte ismertté.
Piri reisz legismertebb, 1513-as világtérképéből csak egy kis szelet maradt az utókorra. A térképdarabra a Topkapi palota Oszmán Birodalmi Irattárában dolgozó kutatók bukkantak rá 1929-ben. A térkép megtalálása, bár másolatokat küldtek a legfontosabb múzeumoknak, akkoriban nem vert föl nagy port. Csak 1956-ban történt, hogy egy látogató török tengerésztiszt másolatot ajándékozott az amerikai haditengerészet washingtoni Térképészeti Hivatalának. 1950-es években a térképet a világ legnagyobb földrajztudósai vizsgálták. A 65×90 cm nagyságú, őz- vagy gazellabőrre festett térképdarab az Atlanti-óceán két oldalát, Közép- és Dél-Amerikát, Afrika nyugati részét és az Ibériai-félszigetet ábrázolja, s egyes elméletek szerint az Antarktisz partvonala is megjelenik a térképen.
A szárazföldeket eltérő színekkel rajzolta meg: az Óvilág sárga, a mai Mexikó szintén sárga (piros felületi pontozással), Brazília pedig lila. A térképet kis grafikák díszítik: hajók, emberek (uralkodók) és állatok. De láthatóak fantázia-szigetek, mint például Szent Brendan szigete, aki a 6. században egy alvó bálnát szigetnek vélt, s ez a térképen az Atlanti-óceán északi részén egy bálna hátán főzőcskéző remete képében jelenik meg. A térképen arabul magyarázó szövegek is olvashatók. Például: „a hegyek gazdagok ércben... Ez a terület úgy ismert, mint Antilje. Négy fajta papagáj él itt. Az emberek a papagáj húsát megeszik, tollaival fejüket teljesen beborítják... Az ország lakott, az egész lakosság meztelenül jár...”
Piri reisz feljegyezte, hogy a világtérkép elkészítéséhez 20 korábbi térkép adatait vette igénybe: nyolc Ptolemaiosz térképet, négy korabeli portugál térképet, egy Dél-Ázsiát ábrázoló arab térképet (Caferiye) és egy Kolumbusz által készített Újvilág-térképet. Az egyik mű - állítása szerint - Nagy Sándor korából származott. A térképhez tartozó magyarázó szövegben említés esik arról, hogy nagybátyjával, Kemál reisszel Kolumbusz felfedezéseiről egy fogságba esett hajóstól szerzett információkat és egy - harmadik útja után készült - térképet, de ezek az információk nem voltak túl nagy jelentőségűek Piri reisz számára.

1513-ban Amerika partvonala még nem jelent meg az európai felfedezők térképein. Dél-Amerika partvonalai feltérképezésére pedig még később került sor. A térkép elsőként mutat be a Közép- és Dél-Amerika partjain olyan szigeteket és helyeket, amelyeket addig csak felületesen ismertek. Az Andros szigetet, Jamaicát, az Amazonas torkolatát Marajo-szigetével, a La Plata torkolatvidékét pontosan a földrajzi szélességük és hosszúságuk szerint. A térképpel foglalkozókat leginkább Amerika és a jeges kontinens ábrázolása foglalkoztatja mind a mai napig. De más aspektusok is igen érdekesek. A térképen igen pontosak a szélesség és a hosszúság méretei (Afrika és Dél-Amerika közt). A pontosságra jellemző, hogy Afrika és Brazília közötti távolság meglehetősen pontos, annak ellenére, hogy Piri reisz soha nem járt ezeken a területeken. Továbbá az ő idejében még nem léteztek olyan műszerek, amivel a hajósok bemérhették volna a hosszúságot. A 16. században, amikor a térkép készült, becslések szerint jelölték a földrajzi hosszúságot. Amikor Kolumbusz először hajózott az Újvilágba, egyszer sem mérte be a földrajzi hosszúságot, s a földrajzi szélességet is csak háromszor kísérelte meg és mindannyiszor tévedett. Csak kétszáz évvel később állapították meg pontosan a két földrész közötti földrajzi hosszúságkülönbséget. A térkép középpontja az alexandriai délkör (a mai keleti hosszúság 30. foka) és a Ráktérítő kereszteződése. Mivel az összes ősi görög térképész az alexandriai délkörre alapozta térképeit, e központnak a térképen való alkalmazása alátámasztja Piri reisz állítását, hogy forrástérképeinek némelyike Nagy Sándor korába nyúlik vissza.

A Piri reisz térkép a szokásos Merkátor-féle hengervetület délköréhez viszonyítva merőlegesen ábrázolja a Karib-térséget, Dél-Amerika pedig hosszúra nyúlik el rajta. Hapgood szerint az eredeti forrástérképet, amelyről Piri reisz térképe készült, gömbháromszögön alapuló körös hálózattal szerkesztették, melynek központja Egyiptom volt. Amikor próbára tették e feltételezését, s az amerikai haditengerészet térképosztálya ugyanilyen hálózatot használva és ugyanazzal a központtal készített térképet, akkor a Karib-térség valóban derékszögben tért el, Dél-Amerika pedig megnyúlt. A körös ábrázolásnak ez a fajtája Európában csak századokkal e térkép megrajzolása után alakult ki. Piri reisz elárulta az effajta ábrázolásban való járatlanságát, mivel az eredeti térképekről másolt szárazföldeket a síkos Merkator-féle vetület délkörei alapján ábrázolta, ezért kárpótlásul eltolta és illesztgette az eredeti hálózatát. Egyes kutatók úgy vélik, hogy az ábrázolt déli partvonal azonos Antarktisz partvonalával, amit az első pillanatban mindenki képtelenségnek tartott, hiszen a déli földrészt csak 300 évvel később fedezték fel. Ami még ennél is rejtélyesebb, hogy a tökéletesen részletezett partszakasz egy olyan földtörténeti időszaknak megfelelően mutatja be Antarktiszt, amikor a felszínt még nem borította jégtakaró. (Oronce Finé francia térképész 1532-ben szintén egy hihetetlen pontosságú térképet készített részben ősi térképekről, s ezen is jég nélkül szerepel az Antarktisz.) Hapgood földrajztudós szerint Piri reisz olyan térképeknek juthatott a birtokába, amelyek akár az ókori világ legnagyobb könyvtárából, az Alexandriai könyvtárból származhattak. Hapgood figyelmét elsősorban Antarktisz ábrázolása keltette fel. A kéregmozgásra vonatkozó elmélete alapján arra a következtetésre jutott, hogy a térkép – a napjainkban hatalmas jégtakaróval borított - déli kontinens valódi partvonalait mutatja abból az időből, amikor az még jégmentes volt. Elképzelését nemcsak saját kutatásaira alapozta. Hapgood az amerikai hadsereg szakértőinek a véleményére, valamint az 1949-es brit-svéd-norvég expedíció szeizmológiai kutatásának eredményére támaszkodott. A brit-svéd-norvég expedíció méréseinek eredményei alátámasztották, hogy a Piri reisz térképén ábrázolt partvonal azonos az Antarktisz jégtakaró alatti partvonalával. A kérdésben igen eltérő magyarázatok születtek.
Steven Dutch az Antarktiszra vonatkozó megállapításokat is megkérdőjelezte. Szerinte annyi történt, hogy Piri reisz a dél-amerikai földrész déli részének partvonalát pontatlanul rajzolta meg a másolások után és kelet felé görbítette azt el. Véleménye szerint a térkép egy portolán, amely ortografikus vetület alapján készült. Az ortografikus vetületben szerkesztett térkép olyan képet mutat, mintha a világűrből látnánk a Földet. Arra viszont nem tudott érdemleges választ adni, hogyan került Antarktisz további középkori térképekre többé-kevésbé megfelelő hosszúsági fokokon, és a 20. században megismert jégtakaró alatti partvonallal ábrázolva. C. Hapgood, A. Mallery és más kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy az eredeti térképet olyan ősi emberek készíthették, akik még azelőtt mérték fel a világot és egyben Antarktikát, mielőtt azt a jég elborította, és akik a térképkészítés igen magas szakértelmével rendelkeztek. Piri reisz térképe ma is viták középpontjában áll.

Forrás: Wikipédia

Mintha az X-akták egyik epizódja elevenedett volna meg 1980. december 26-ának éjjelén az Anglia keleti részén fekvő Rendlesham-erdőben, az egymástól alig néhány kilométerre található brit Bentwaters légibázis és az amerikai Woodbridge támaszpont felett. Az amerikai bázis helyettes parancsnoka, Charles I. Halt alezredes jelentéséből tudjuk, hogy brit és amerikai katonák egyaránt megfigyeltek egy azonosítatlan repülő szerkezetet. Mire azonban felküldtek két vadászgépet, az UFO-nak nyoma veszett, és a radarokon sem jelent meg többet, egészen hajnali három óráig. Ekkor két amerikai járőr a Woodbridge légibázis hátsó kapuja mögött ismét különös fényeket vett észre, amelyeket egy – a közeli erdőbe leereszkedő – objektum bocsátott ki magából.
„A fémes megjelenésű, háromszög alakú tárgy alapja mintegy két-három méter széles, magassága legalább két és fél méter lehetett, a belőle sugárzó fehér fény pedig bevilágította az egész erdőt. A tetején pulzáló vörös fényt, az alján pedig kék fényekből álló gyűrűt figyeltek meg” – írta jelentésében Halt alezredes.
A tárgy a katonák közeledtére furcsán tovalibegett és eltűnt, majd egy órával később újra megjelent a bázis felett, ahol hihetetlen légi bemutatóval hívta fel magára a figyelmet. A területet megvizsgáló tisztek másnap három mélyedést találtak az erdő talajában, ahol a normális érték tízszeresét meghaladó béta- és gammasugárzást mértek. Az UFO-kutatók által korábban sem ismeretlen Rendlesham-incidens aktái ma már mindenki számára hozzáférhetők, miután a brit védelmi minisztérium a közelmúltban nyilvánosságra hozta a több mint két évtizeden át eltitkolt jegyzőkönyveket

Egy Suffolk melletti bázison számos ott állomásozó amerikai katona látott furcsa fényeket és azonosítatlan repülő tárgyakat. A Rendlesham-üggyel magas szinten foglalkozott a Thatcher-kormány.
Londonban legszívesebben elfeledkeztek volna a rendleshami erdőben történtekről, pedig az amerikai bázis helyettes parancsnoka, Charles Halt ezredes saját szemével látta a táboruk közelében többször is feltűnő, fémes repülő tárgyat, amely látható nyomokat és némi sugárzást hagyott maga után a talajon.

A brit védelmi minisztérium tagadta, hogy tudna az incidensről, s amikor 1983-ban amerikai nyomásra kénytelen volt nyilatkozni, csupán annyit ismert el, hogy az incidens nem jelentett védelmi kockázatot. Az amerikaiak attól tartottak, a brit légtér annyira átjárható, hogy ellenséges gépek ki-be repkedhetnek katonai létesítmények közelében. A britek azzal próbálták magukat nyugtatni, hogy ha ellenséges felderítők repültek volna be, aligha teljes fényárban tették volna. Hivatalosan meteorhullással és egy világítótorony fényjeleivel magyarázták a jelenséget. Egy volt amerikai katonai rendőr, Kevin Conde 2003-ban azt állította, néhány reflektorral és hangosbeszélővel néhány társával tréfából rendezték az ufóshow-t.

Négyezer oldalra rúg a most közzétett tizennégy dosszié anyaga az 1981 és 1996 közötti időszakból.  Több mint harminc szemtanú jelentkezett 1993-ban, hogy fura fényeket láttak mintegy hatórás időintervallumban. Utóbb kiderült, egy műhold orbitális pályára juttatását követően a Föld légkörébe visszatért orosz rakéta darabjai okozták a jelenséget. Mintegy háromezer ufóincidenst jelentettek az 1990-es években Skócia középső részéről, bizonyos Bonnybridge közeléből. Két nő is látott rejtélyesen pörgő fényeket egy sátor fölött a glastonburyi dzsesszfesztiválon 1994-ben. Egy 22 éves diák, Justin Robertson Aberdeen fölött videóra is felvett egy fénylő csészealjat. Két másik fiatalember 1993-ban látta, amint Apache helikopterek körülvesznek egy lapos, villogó, fénylő objektumot, nem derült ki, pontosan mit kísért a légierő.

Belgiumon belül néhány kilométerre Dinant kisvárosától áll a Miranda kastély, vagy helyi nevén Home de Noisy. A kastélyt 1866-ban az angol építész Milner tervei alapján kezdték el építeni a Liedekerke de Beaufort család számára nyári rezidenciának. Milner meghalt mielőtt befejezhette volna művét, később Pelchner francia építész 183 méter magas óratornyával fejeződött be a kastély 1903-ban. A második világháborúban rövid időre német megszállás alá került, majd 1950-től a Belga vasúttársaság használta nyaralónak. Abban az időben kapta a Home de Noisy nevet, mikor rossz egészségi állapotú gyerekeknek tartottak benne ,,nyári táborokat". A friss levegő, a mesés játszótér és a medence jó hatással volt a gyerekek állapotára, akiknek egyenruhát kellett hordaniuk és szigorú női tisztviselők vigyáztak rájuk. A hetvenes években sokszor filmes díszletként szolgált, majd a kastélyt egyre inkább elhanyagolták az állapota jelentősen romlásnak indult. Később befektetők tettek még egy próbát arra hogy átalakíttassák szállodává, de a tervük kudarcba fulladt, mivel már túl nagy összeget kellett volna költeni a romos kastély felújítására. A Home de Noisy bár a mai napig is gyönyörű, 1991 óta üresen áll, ki tudja még meddig, s ki tudja mi lesz a sorsa...

1959. február 1-ről 2-ra virradó éjjel az Észak-Urál egyik helyén vérfagyasztó, rejtélyes tragédia történt, melynek következtében kilenc fiatal, zömében egyetemi hallgató turista halt meg. Az eset ma is az orosz kriminalisztika egyik legnagyobb rejtélyének számít.

A csapat 1959. január 23-án indult útnak Szverdlovszkból az Észak-Urálba. A tervek szerint 16 nap alatt 350 kilométert tettek volna meg síelve érintve Otorten és Ojko-Csakur hegyeit. A túrát a Szovjetunió Kommunista Pártja 21. ülésének szentelték.

A túra résztvevői:
1) Igor Djatlov, 22 éves, a rádiótechnológiai kar végzőse, tapasztalt túrázó. A csapat vezetője és „névadója”. Zina Kolmogorovának, a csapat egyik nőtagjának udvarolt.
2) Jurij Dorosenko, 21 éves diák.
3) Ljudmila Dubinyina, 21 éves diák, tapasztalt túrázó volt.
4) Szemjon Zolotarjov, 38 éves, a legidősebb és legtitokzatosabb résztvevője a csapatnak. Magát Szásának nevezte. Észak-Kaukázusi származású, végigharcolta a háborút. 1945 után belépett a pártba. Túravezetőként dolgozott az Altajban majd az Urálban. Agglegény, a teste tele volt tetoválásokkal, a csapat tagjainak – akiknek Alekszandr Alekszandrovics néven mutatkozott be - többsége korábban nem ismerte őt.
5) Alekszandr Szergejevics Kolevatov, 25 éves. Szverdlovszki tanulmányai után egy titkos moszkvai atomkutatóintézetben dolgozott 1953 és 1956 között. Tapasztalt túrázó.
6) Zinaida Kolmogorova, negyedéves hallgató, szintén tapasztalt túrázó.
7) Georgij (Jurij) Krivonyiscsenko, 24 éves, egy plutóniumgyár dolgozója (817-es számú üzem) „Cseljabinszk-40” (ma Azjorszk néven zárt város Cseljabinszk megyében) településen. 1957-ben ebben az üzemben történt egy nukleáris baleset, melynek következtében a Kelet-Urál jelentős részét nukleáris szennyeződés érte. Krivonyiscsenko likvidátorként részt vett a baleset következményeinek elhárításában. Bár Krivonyiscsenko igazi neve Georgij volt, a társai Jurijnak szólították.
8) Rusztem Szlobogyin, 23 éves, az UPI végzős hallgatója.
9) Nyikolaj Tribo-Brinyol (Thibault-Brignolle), 25 éves, az UPI végzőse. Egy francia kommunista fia, akit a sztálini repressziók idején a GULAG-ra száműztek, Nyikolaj is a büntetőtelepen született. Tapasztalt turista volt.
10) Jurij Jugyin, 22 éves, az UPI hallgatója. Tapasztalt túrázó.
Összeszokott, tapasztalt csapatról volt tehát szó, a túravezető Zolotarjov volt az egyetlen személy, akit a többiek nem ismertek.

A túra:
Háromhetes készülődés után végül vasárnap, 1959. január 25-én útnak indulnak Szverdlovszkból. Az első ötszáz kilométert vonattal teszik meg, egészen egy Ivdel nevű kisvárosig, ahol eltöltik az éjszakát, majd másnap reggel továbbindulnak, ezúttal egy teherautóval, amely ingajáratban közlekedik a környék erdőkitermelései között. Maga a túra 27-én kezdődik egy Vizsaj nevű településen, ahol – reggeli után – a csapat felcsatolja a járósítalpakat, hátukra veszik a zsákokat és a sátrakat, majd nekivágnak első céljuk, az Otorten-hegy felé. A hangulat kiváló: a srácok nevetgélnek és sztoriznak, viccelődnek a csajokkal, a tempót mindenki nagyszerűen bírja – egyszóval minden a legnagyobb rendben.

Szerdán (28-án) reggel azonban egy nem várt esemény zavarja meg a derűsnek ígérkező napot: Jurij Jefimovics Judin, a harmadéves mérnök-közgazdász-hallgató rosszul lesz; hastáji fájdalmakra panaszkodik, valamint hőemelkedése is van. A csoport nem akar semmit sem kockáztatni, ezért Jurijt (élénk tiltakozása ellenére) visszafordítják az alig húsz kilométerre található Vizsajba, ahol biztosított az orvosi ellátás, a kilenc főre fogyatkozott csapat pedig folytatja útját az észak-keleti hegyek felé, a bennszülött manysi vadászok (más néven vogulok, amúgy finnugor nyelvrokonaink) ösvényeit követve. És innen a történet már csak a hátrahagyott naplótöredékek, valamint a később megtalált fotók, továbbá a nyomozás bűnügyi dokumentumai és a különféle szakértői vélemények alapján rekonstruálható. Nem vesszünk górcső alá minden momentumot, mert az túl hosszú lenne, s a konteó szempontjából talán indifferens is. Elégedjetek meg azzal, hogy a társaság vasárnap, február elsején délután tábort ver egyhegyoldalban (1.080 méteres tengerszint feletti magasságban), mégpedig egy olyan helyen, amelyet a terület őslakosai a saját nyelvükön Halálhegynek (Halat Szjal) neveznek. Fát gyűjtenek, tüzet gyújtanak, konzerveket melegítenek, körülbelül hét órakor megvacsoráznak, tán még énekelnek is egy kicsit a tábortűz körül, mint lelkiismeretes komszomolecekhez illik. A fáradtabbak nagyjából kilenc óra felé hálózsákjaikba bújnak, a kitartóbbak még hoznak egy kis tűzrevalót a közeli erdőből, mert az a mínusz 18-20 fok azért mégiscsak valami, ami ráadásul éjjelre még hűlni fog…

Amikor az előre megjelölt időpontban (február 12-én) a csoportból senki sem érkezik haza, a családok nyugtalankodni kezdenek, noha Jurij Judin (tudjátok, a beteg) azzal a hírrel tért haza két héttel korábban, hogy Djatlov azt üzente: lehet, hogy pár napot késni fognak. Amikor 16-án még mindig semmi hír róluk, az egyetem először saját hatáskörben próbál a nyomukra bukkanni, eredménytelenül.A hozzátartozók nem bírják tovább és 18-án riadót fújnak: február 19-én a milícia, a hadsereg, a hegyimentők, valamint több száz önkéntes ered az eltűntek nyomába, főként az azóta felépült Jurij útmutatásai alapján.

Február 22-én már a légierőt is bevetik: alacsonyan szálló felderítőgépek és helikopterek térképezik fel a csoport vélelmezett útvonalait körülbelül 4.000 négyzetkilométeren (ez egy Csongrád megyényi terület). Az utolsó táborhely nyomára végül február 26-án bukkannak; először a levegőből veszik észre a hóval már félig beborított sátrakat és a tűzhelyek nyomait, majd a földi mentőcsapatok is a helyszínre érnek. És amit ott találnak…

 A semmiből előkerülő holttestek, szétszabdalt állatok és hátborzongató jelenések színhelye volt évtizedekig az angliai Clapham-erdő, amit a mai napig nem szívesen közelítenek meg a helyiek.
Megmagyarázhatatlannak tűnő fényekről, földönkívüliekkel kapcsolatos látomásokról és furcsa erők jelenlétéről már számos helyszín kapcsán születtek írásos feljegyzések a történelem folyamán. Ezen helyek egyike a Clapham-erdő Angliában, Sussex megye nyugati részén - azzal a különbséggel, hogy míg máshol az állítólagos szemtanúk bizonyítékokkal aligha tudták alátámasztani történeteiket, addig ebben az erdőben számtalan kézzelfogható, hátborzongató jelét találták annak, hogy valóban történik valami rémisztő a fák között.
Érthetetlen sugárzás, holttestek és jelenések
Az erdő az 1960-as években került az érdeklődés középpontjába, amikor többen is beszámoltak szokatlan fényekről, amelyeket földönkívülieknek tulajdonítottak. Mások azt mesélték, az erdőhöz érve érezték, ahogyan egy láthatatlan erő nyomja be őket a fák közé, megint másokat erős hányinger fogott el, amikor a Clapham közelében jártak. Többen azt állították, látták, amint a fák közötti ösvényen egyik percről a másikra  hátborzongató szürke köd jelenik meg foltokban, mások úgy érezték, követik őket, amikor az erdőben jártak.
A fényekre, az émelygésre és a ködre még lett is volna magyarázat, arra a Geiger-számlálóval mért sugárzásra azonban - amit az erdőben mértek - aligha: a mérőeszköz enyhén emelkedett háttérsugárzást mutatott ki, ami azért meglepő, mert a Clapham meszes területen található, melynek köztudottan alacsony a sugárzása.

Állati és emberi áldozatok
A furcsa észlelések mellé hamarosan kézzelfogható jelek sorakoztak fel, melyek arra utaltak, hogy valami valóban nincs rendjén a környéken. Miközben az 1970-es, 1980-as években számtalan bejelentés érkezett a helyi hatóságokhoz állatok eltűnéséről az erdőben, egyre szaporodtak a halálesetek is. Elsőként 1972-ben a 46 éves, kitűnő egészségi állapotnak örvendő, volt haditengerész Peter Goldsmith tűnt el túrázás közben, majd került elő 6 hónappal később, holtan. Testére egy bokorban találtak rá. 1975 augusztusában a nyugdíjas Leon Foster holtteste került elő három héttel az eltűnése után, őt 1978-ban a korábbi tiszteletes, Harry Neil Snelling követte, akinek mindenszentek estéjén veszett nyoma, miközben hazafelé tartott. 3 évvel később találták meg a maradványait, szintén a fák között. Az utolsó emberi áldozat, akit feljegyeztek, a 37 éves hajléktalan, skizofrén Miss Jillian Matthews: eltűnését követően hat héttel bukkantak rá az erdőben. Minden bizonnyal megerőszakolták és megfojtották.

1975-ben már az országos lapok is írtak az erdőben történt érthetetlen eseményekről, de egészen 1987-ig egyetlen elfogadható magyarázat sem született, és soha senkit nem gyanúsítottak az ügyben.
A sátán keze
A Clapham-erdő rejtélye nem csak a helyieket foglalkoztatta: a különös esetek Toyne Newton, Charles Walker és Alan Brown figyelmét is felkeltették, akik A démoni kapcsolat című könyvük kapcsán alaposabb nyomozásba kezdtek, és arra jutottak, hogy az erdőt vélhetően egy sátánista szekta vette birtokába, akik magukat Hecate barátainak (Friends of Hecate, röviden FoH) nevezik, és az erdőt rituális szertartásaikhoz használják. Ugyan bizonyítékot nem találtak, a könyv 1987-es megjelenését követően mintha elvágták volna az események fonalát: megszűntek az eltűnések, a jelenések, és bár az erdő továbbra sem volt közkedvelt kirándulóhely, érthetetlen fényekről, erőkről és ködről sem számoltak be a helyiek. Egészen 1996-ig.

Máig a fekete mágia központi színtere
Abban az évben ugyanis egy Hecate of Friends-szektatag - aki magát csak T-nek nevezte - kapcsolatba lépett Charles Walkerrel, és elmesélte neki, hogy valóban a szekta volt felelős a rituálisan megkínzott és megölt áldozatokért. A férfi azt is elmondta, hogy a FoH még legalább egy évtizedig kívánja használni a helyet, mielőtt újat keres magának. Charles és T találkozásai során az is kirajzolódott, hogy vélhetően magas rangú személyek is érintettek voltak a szekta tevékenységeiben, ami azt is megmagyarázza, hogy miért nem gyanúsítottak senkit hosszú éveken át a gyilkosságokkal, és miért nem avatkoztak be a hatóságok akkor sem, amikor már nyilvánvalóvá vált, hogy valami zajlik az erdőben.
 
T ráadásul nemcsak mesélt a szekta tevékenységéről, de egy alkalommal megmutatta Charles Walkernek azt a helyet is, amely az otthonául szolgál az erődben. A fákból tákolt építményben két helyiség volt található, akkorák, melyekben két-három ember kényelmesen elfér a rituálék közben. A meditatív hangulatot árasztó építmény belsejében azonban volt valami rémisztő, megmagyarázhatatlan, valami, ami azt sugallta, hogy a hely rendszeresen otthont ad az okkult szertartásoknak, és használói nemcsak a fekete mágia alapos ismerői, hanem akár paranormális képességekkel is rendelkező személyek.
 
Meglepő módon Charles és T 1996-os találkozása után ismét megszaporodtak az eltűnések, az ufóészlelések és a sejtelmes erőkről szóló beszámolók, ráadásul időről időre olyan, az okkult tudományokat gyakorlók által használt eszközökre, gyertyákra, tűzrakó helyekre bukkantak, melyek egyértelműen arról árulkodnak, hogy valakik továbbra is folytatják rettegett tevékenységüket a Clapham-erdő sötét mélyén.