1959. február 1-ről 2-ra virradó éjjel az Észak-Urál egyik helyén vérfagyasztó, rejtélyes tragédia történt, melynek következtében kilenc fiatal, zömében egyetemi hallgató turista halt meg. Az eset ma is az orosz kriminalisztika egyik legnagyobb rejtélyének számít.

A csapat 1959. január 23-án indult útnak Szverdlovszkból az Észak-Urálba. A tervek szerint 16 nap alatt 350 kilométert tettek volna meg síelve érintve Otorten és Ojko-Csakur hegyeit. A túrát a Szovjetunió Kommunista Pártja 21. ülésének szentelték.

A túra résztvevői:
1) Igor Djatlov, 22 éves, a rádiótechnológiai kar végzőse, tapasztalt túrázó. A csapat vezetője és „névadója”. Zina Kolmogorovának, a csapat egyik nőtagjának udvarolt.
2) Jurij Dorosenko, 21 éves diák.
3) Ljudmila Dubinyina, 21 éves diák, tapasztalt túrázó volt.
4) Szemjon Zolotarjov, 38 éves, a legidősebb és legtitokzatosabb résztvevője a csapatnak. Magát Szásának nevezte. Észak-Kaukázusi származású, végigharcolta a háborút. 1945 után belépett a pártba. Túravezetőként dolgozott az Altajban majd az Urálban. Agglegény, a teste tele volt tetoválásokkal, a csapat tagjainak – akiknek Alekszandr Alekszandrovics néven mutatkozott be - többsége korábban nem ismerte őt.
5) Alekszandr Szergejevics Kolevatov, 25 éves. Szverdlovszki tanulmányai után egy titkos moszkvai atomkutatóintézetben dolgozott 1953 és 1956 között. Tapasztalt túrázó.
6) Zinaida Kolmogorova, negyedéves hallgató, szintén tapasztalt túrázó.
7) Georgij (Jurij) Krivonyiscsenko, 24 éves, egy plutóniumgyár dolgozója (817-es számú üzem) „Cseljabinszk-40” (ma Azjorszk néven zárt város Cseljabinszk megyében) településen. 1957-ben ebben az üzemben történt egy nukleáris baleset, melynek következtében a Kelet-Urál jelentős részét nukleáris szennyeződés érte. Krivonyiscsenko likvidátorként részt vett a baleset következményeinek elhárításában. Bár Krivonyiscsenko igazi neve Georgij volt, a társai Jurijnak szólították.
8) Rusztem Szlobogyin, 23 éves, az UPI végzős hallgatója.
9) Nyikolaj Tribo-Brinyol (Thibault-Brignolle), 25 éves, az UPI végzőse. Egy francia kommunista fia, akit a sztálini repressziók idején a GULAG-ra száműztek, Nyikolaj is a büntetőtelepen született. Tapasztalt turista volt.
10) Jurij Jugyin, 22 éves, az UPI hallgatója. Tapasztalt túrázó.
Összeszokott, tapasztalt csapatról volt tehát szó, a túravezető Zolotarjov volt az egyetlen személy, akit a többiek nem ismertek.

A túra:
Háromhetes készülődés után végül vasárnap, 1959. január 25-én útnak indulnak Szverdlovszkból. Az első ötszáz kilométert vonattal teszik meg, egészen egy Ivdel nevű kisvárosig, ahol eltöltik az éjszakát, majd másnap reggel továbbindulnak, ezúttal egy teherautóval, amely ingajáratban közlekedik a környék erdőkitermelései között. Maga a túra 27-én kezdődik egy Vizsaj nevű településen, ahol – reggeli után – a csapat felcsatolja a járósítalpakat, hátukra veszik a zsákokat és a sátrakat, majd nekivágnak első céljuk, az Otorten-hegy felé. A hangulat kiváló: a srácok nevetgélnek és sztoriznak, viccelődnek a csajokkal, a tempót mindenki nagyszerűen bírja – egyszóval minden a legnagyobb rendben.

Szerdán (28-án) reggel azonban egy nem várt esemény zavarja meg a derűsnek ígérkező napot: Jurij Jefimovics Judin, a harmadéves mérnök-közgazdász-hallgató rosszul lesz; hastáji fájdalmakra panaszkodik, valamint hőemelkedése is van. A csoport nem akar semmit sem kockáztatni, ezért Jurijt (élénk tiltakozása ellenére) visszafordítják az alig húsz kilométerre található Vizsajba, ahol biztosított az orvosi ellátás, a kilenc főre fogyatkozott csapat pedig folytatja útját az észak-keleti hegyek felé, a bennszülött manysi vadászok (más néven vogulok, amúgy finnugor nyelvrokonaink) ösvényeit követve. És innen a történet már csak a hátrahagyott naplótöredékek, valamint a később megtalált fotók, továbbá a nyomozás bűnügyi dokumentumai és a különféle szakértői vélemények alapján rekonstruálható. Nem vesszünk górcső alá minden momentumot, mert az túl hosszú lenne, s a konteó szempontjából talán indifferens is. Elégedjetek meg azzal, hogy a társaság vasárnap, február elsején délután tábort ver egyhegyoldalban (1.080 méteres tengerszint feletti magasságban), mégpedig egy olyan helyen, amelyet a terület őslakosai a saját nyelvükön Halálhegynek (Halat Szjal) neveznek. Fát gyűjtenek, tüzet gyújtanak, konzerveket melegítenek, körülbelül hét órakor megvacsoráznak, tán még énekelnek is egy kicsit a tábortűz körül, mint lelkiismeretes komszomolecekhez illik. A fáradtabbak nagyjából kilenc óra felé hálózsákjaikba bújnak, a kitartóbbak még hoznak egy kis tűzrevalót a közeli erdőből, mert az a mínusz 18-20 fok azért mégiscsak valami, ami ráadásul éjjelre még hűlni fog…

Amikor az előre megjelölt időpontban (február 12-én) a csoportból senki sem érkezik haza, a családok nyugtalankodni kezdenek, noha Jurij Judin (tudjátok, a beteg) azzal a hírrel tért haza két héttel korábban, hogy Djatlov azt üzente: lehet, hogy pár napot késni fognak. Amikor 16-án még mindig semmi hír róluk, az egyetem először saját hatáskörben próbál a nyomukra bukkanni, eredménytelenül.A hozzátartozók nem bírják tovább és 18-án riadót fújnak: február 19-én a milícia, a hadsereg, a hegyimentők, valamint több száz önkéntes ered az eltűntek nyomába, főként az azóta felépült Jurij útmutatásai alapján.

Február 22-én már a légierőt is bevetik: alacsonyan szálló felderítőgépek és helikopterek térképezik fel a csoport vélelmezett útvonalait körülbelül 4.000 négyzetkilométeren (ez egy Csongrád megyényi terület). Az utolsó táborhely nyomára végül február 26-án bukkannak; először a levegőből veszik észre a hóval már félig beborított sátrakat és a tűzhelyek nyomait, majd a földi mentőcsapatok is a helyszínre érnek. És amit ott találnak…

A nyomozás iratainak 1959-ben elrendelt „titkos!” minősítését és zárt kezelését 1990-ben részben feloldották, s azóta elég sok helyen megjelentek. Az itt, ebben az alpontban olvasható információk (a lehetőségekhez képest) a száraz tényeket rögzítik – vagy azokat, amelyek jelenleg száraz ténynek tűnnek.
Öt holttestet még aznap megtalálnak, a további négyre csak a tavaszi olvadások után, májusban bukkannak, száz-háromszáz méterre a társaik tetemétől; egy 4 méter mély vízmosásban egymás mellett feküdtek.

Lássuk tehát, melyek voltak azok a furcsa körülmények, amelyek az összeesküvés elméleteket 52 (és fél) éve éltetik. Gyenge idegzetűek lehetőleg ne olvassák este, egyedül egy sátorban.

a.) A nagy közös sátor oldalvászna (ahol a kilenc
főből hatan szoktak aludni) belülről volt felvágva, mintha a bentlévők olyan gyorsan akartak volna kijutni, hogy nem volt türelmük (idejük?) a sátor (madzaggal összefont) bejáratával bíbelődni.

b.) A holttestek közül kettőn (máshol: hármon) nem volt lábbeli, hármójuk (más források szerint négyük) pedig csak alsóneműt viselt.

c.) A boncolás megállapította, hogy ötük halálának oka a kihűlés volt, hárman fizikai sérüléseikbe haltak bele, a kilencedik halálok pedig vegyes volt (fizikai trauma + kihűlés).

d.) A fizikai sérülések között is akadnak szokatlanok – vagy inkább nehezen megmagyarázhatóak. A két lány közül az egyik (Ljudmilla Alekszandrovna Dubinyina) esetében például úgy tört el minden (!) bordája és úgy mozdultak el egyes belső szervei, hogy külsérelmi nyom nem is látszott rajta; később egy repülőorvos azt a hasonlatot találta mondani, hogy olyan volt, mintha Ljudmilla legalább 100 km/órás sebességgel repült volna, majd felsőteste hirtelen egy sűrített levegőből álló, kicsit rugalmas falba ütközött volna.

e.) Ljudmilla szája nyitva volt, nyelve teljesen hiányzott. Ezt később azzal magyarázták, hogy a test bomlása ott kezdődött (ő is azok közé tartozott, akiket csak májusban találtak meg). Igenám, de az eredeti jegyzőkönyv csak a hiányzó nyelvet említi, a hiány okát nem, ami egy boncmestertől elég trehány hozzáállás.

f.) Zolotarjov (a túravezető, aki nem mellesleg a 38. születésnapján hal meg) holttestét megvizsgálva azt tapasztalták, hogy csak a jobb oldali bordái törtek el, ugyanúgy, mint Ljudmilla esetében. Mindkettőjük ruházata közepesen radioaktívnak bizonyult. Egy forrás tudni véli, hogy a radioaktivitást hat holttest esetében regisztrálták.

g.) Az események időpontjában a Halálhegytől mintegy 50 kilométerre egy másik turistacsoport is táborozott; ők azt nyilatkozták, hogy február elsejéről másodikára virradó éjjelen a Halálhegy fölött furcsa, különböző nagyságú, vöröses-narancssárgás, illetve kékes színű gömböket láttak lebegni, majd ide-oda cikázni.

h.) A történtek rekonstruálása során megállapították, hogy a „meneküléskor” a táborhelytől annyifelé futottak ugyan, ahányan voltak, de később mindannyian találkoztak a közeli erdő szélén, egy hatalmas fenyőfa alatt, körülbelül 900 méterre a sátoroktól. Ugyanitt egy kisebb tűz nyomát is felfedezték.

i.) A fenyőfa ágairól nagyjából 4,5 – 5 méter magasságig le voltak törve a kisebb gallyak, mintha valaki felmászott volna a fára. Ez elég embertpróbáló feladat lehetett, mert az első ágak csak 2,8-3 méter magasságban kezdődtek. Négy embernek sebes volt a tenyere és a térde/combja, mintha megpróbálkoztak volna a fáramászással, talán sikertelenül. A letört gallyak mellesleg ott voltak a fa alatt: nem tüzelték el őket (noha tüzet – mint említettem – gyújtottak).

j.) A csoport francia családnevű tagja (Nyikoláj Thibeaux-Brignolle építőmérnök) szerethette a karórákat, mert mindjárt kettőt is találtak a csuklóján. Mindkettőnek be volt zúzva az üvege; az egyik óra 08.14-et, a másik 08.39-et mutatott, amikor megállt.

k.) Két hegymászó (Rusztem Vlagyimirovics Szlobogyin és Zinajda Alekszejevna Kolmogorova) kezén apró égésnyomokat és vízhólyagokat találtak – de kormot vagy szenet egy mikronnyit sem.

l.) Rusztem koponyaalapi törést is szenvedett, amitől – orvosi vélemény szerint – azonnal elvesztette az eszméletét. Igenám, de Rusztem testét a fenyőfa és a tábor között félúton találták meg, egyméteres puha hórétegen; a környéken se kő, se fa, se semmi. Még csak más személy lábnyoma sem.

m.) A helyszíni beszámolók szerint a február 26-án fellelt öt holttest mindegyikének nagyon furcsa színű, már-már narancssárga volt a bőrszíne, különösen az arcuk és a kézfejük. Ez a szín állítólag egészen a temetésekig kitartott.

n.) Miután a sátrat pánikszerűen, futva elhagyták, s miután az erdőszéli fa alatt összegyűltek és tüzet gyújtottak, körülbelül 20-25 perc elteltével – valami miatt – a teljes csoport megpróbált visszajutni a tőlük nagyjából 900 méterre fekvő eredeti táborhelyre. Ez senkinek sem sikerült; a legközelebb Zinajdának sikerült érnie, akinek a 900-ból 650 métert sikerült megtennie, mielőtt összeesett volna. Mellesleg Zinajda holtteste körül vérnek tűnő nyomokat rögzítettek (pár cseppet a hóban), amelyek (mint utólag kiderült) nem tőle, és nem is a társaitól származtak. Az elsődleges vércsoportvizsgálat után a bizonyítékot továbbküldték egy moszkvai laborba egy aprólékosabb kontrollra, de a minták valahogy elkallódtak a hosszú úton…

o.) Az eredeti mentőcsoport tagja volt egy szverdlovszki publicista, bizonyos Jurij Jarovoj is, aki – korának egyfajta oknyomozó újságírójaként – belevetette magát a történtek feltérképezésébe. Nyolc évvel az események után írt is belőle egy krimit, ami a „Nehézségek legmagasabb kategóriája” (Высшей категории трудности) címet viselte. A szerző később elmondta, hogy az Újságírószövetség és a Belügyminisztérium cenzorai kétszer is átiratták vele az egészet (Jurij fegyelmezett szovjet íróként a megjelenés előtt természetesen benyújtotta a kéziratot véleményezésre az illetékesekhez), mígnem (egy kicsit meghepiendesítve) sikerült elfogadtatnia azt. Ami azt illeti, Jarovoj egy titokzatos autóbalesetben vesztette életét feleségével együtt valamikor 1986-ban, s újságírói hagyatékából pont az a két dosszié hiányzott, amelyekbe az incidenssel kapcsolatos magánnyomozásának dokumentumait gyűjtötte.

p.) 1991-ben egy másik újságíró, Anatolij Guscsin engedélyt kap az ügyészségtől, hogy a Djatlov-ügy – zárolás alól nemrégiben feloldott – aktáit áttanulmányozhassa. Nos, Anatolij szerint a szigorúan oldalszámozott dossziék hiányosak voltak: több tucat oldal egyszerűen ki volt tépve, továbbá egy titokzatos borítékmelléklet, amelyre több benthagyott jelentés is hivatkozik, úgyszintén hiányzott. Mellesleg Anatolij barátunk ugyancsak meglepi a nagyérdeműt egy könyvvel. Az alkotás "Az államtitkok ára: kilenc élet" sokat ígérő címmel bír...

r.) Az elsők között érkezett a helyszínre egy Marija Ivanovna nevű mentős, aki kevéssel halála előtt azt nyilatkozta, hogy a tábor környékén eredetileg tizenegy holttestet találtak, de két órával később, miután a Specnaz-egységek is megérkeztek, már csak kilenc maradt.

Ez értelemszerűen azt is jelenti, hogy Marija eredetileg látta mind a kilenc hullát, de aztán (valamilyen okból kifolyólag) négyet a katonák eltemettek a közeli vízmosásban, s ezeket csak májusban "találják meg" - újra... Hogy a ráadás két hulla ki volt és hová tűnt, nem tudni.

Ahhoz képest, hogy mégiscsak kilenc ember furcsa körülmények közepette bekövetkezett haláláról beszélünk, a büntetőeljárást (legalábbis annak nyílt, nem titkosított részét) viszonylag gyorsan lezárják: eltűnés miatt február 19-én rendelik el a nyomozást, 26-án megtalálják az első öt holttestet, május 4-én a másik négyet, s május 19-én megszületik a nyomozást megszüntető határozat, amelyben „A halál oka ismeretlen; valószínűsíthetően egy mindent elsöprő külső erő miatt következett be.” végső következtetés szerepel. Történik ez akkor, amikor a hatályos szovjet büntetőeljárási jogszabályok lazán lehetővé tették volna a további határidő-módosításokat, akár évekre elnyúlóan is.
Utólag (mármint a kilencvenes években, miután az ügy egyes részleteit nyilvánosságra hozták) több résztvevő azt állította, hogy politikai oldalról hatalmas nyomás nehezedett a nyomozókra annak érdekében, hogy minél hamarabb és „minél kevesebb csinnadrattával” tegyenek pontot az ügy végére. Kirendeltek például mindenféle szakértőket (orvos, meteorológus, geológus, még néprajzosokat is), majd a legtöbbjüket arra kérték, hogy megállapításaikat sűrítsék egy-másfél oldalba. Az egyetemi csoporttársak kihallgatása során szemmel láthatóan nagyobb figyelmet fordítottak az elhunytak tanulmányi eredményeire és társadalmi munkavégzésükre, mint például arra, hogy milyen habitusú, személyiségű embereknek ismerték őket.

Egy Szorokin nevű (azóta elhunyt, de annak idején az ügy felderítésében aktívan részt vett) KGB-tiszt hozzátartozója 2004-ben azt nyilatkozta egy orosz tévéműsorban, hogy emlékezete szerint Szorokin már február negyedikén (!) úgy távozott otthonról, hogy azt mondta a családjának: most jó három hétig nem fogják látni, mert egy kiemelt állambiztonsági ügyben dolgozik, lévén hogy „valami hülye hegymászók olyasmibe keveredtek, amibe nem kellett volna”.

Az incidens közvetlen környékét (nagyvonalúan számoltak, mert egy fél magyar megyényi területre, vagyis 1500 négyzetkilométerre vonatkoztatták) 1962 nyaráig zárt területnek minősítették, ahová csak külön engedéllyel lehetett belépni.

Az eset a régimódi szovjet gondolkodásmód és mái napig tartó titkolózás miatt máig megoldatlan a nyilvánosság számára.
A fehér foltok miatt nem lehet biztosat mondani, de számtalan összeesküvés elmélet született a témában.  Az is lehet, hogy ennek a rejtélynek a megoldását soha nem fogják felfedni, így maradnak a találgatások.Talán egy rosszul sikerült földönkívüli kapcsolatfelvétel áldozatai, vagy esetleg egy titkos kormányzati kísérletbe botlottak, sőt még az sem kizárt, hogy a jeti támadt rájuk.

Forrás: oroszvilag.hu & global-mystery.blogspot.hu